Arra hamar ráéreztem, hogy Evat
egyelőre kár faggatni a történtekről. Mivel Francesconak nem sikerült
kiderítenie semmi használhatót, valami mással kellett próbálkoznom. Komolyan
érdekelt, mit, vagy kit takar ez a név.
Nem egyszer megfigyeltem már, hogy az álmok hatása milyen komoly lehet az emberre. Séth iránti érdeklődésem is tulajdonképpen ezzel az álommal kezdődött. A véletlenek furcsa összjátéka folytán- hiszen ha nem betegszem meg, talán sosem kerül elő elmém rejtett zugaiból a név. Most viszont érdeklődésem középpontjába került.
Mikor már nem voltam teljesen ágyhoz kötve, újabb látogatóm érkezett. Armando tette tiszteletét nálam, ami bár nem lepett meg, mégis jól esett. Nyugodtan üldögéltünk házunk teraszán, és a nyári nap fényében csillogó vizet bámultam, aminek tulajdonképpeni gyengeségem köszönhettem.
-Igazán nagy szerencséd volt Giovanni, hogy felgyógyultál egy ilyen komoly betegségből – mondta a spanyol elmélázva.
Tudtam, hogy igaza van, sokan nem élik túl. Ma már azt is tudom, ha hagynak azoknak a doktoroknak a kezében, akik először kezdtek foglalkozni velem, valószínűleg igen hamar a családi sírboltba kerülök.
- Ez az orvos csodákra képes – mosolyodtam el. – Bár nem ártana neki néhány lecke az illemből- tettem hozzá cinkosan, és jóval halkabban. - Dehát, senki sem tökéletes.
-Ez már csak így van – mosolygott Armando barátom is- de mégis, ki volt az az orvos, aki így kikúrált a nyavalyádból?
- Massimo Asti… Szégyen, de nem hallottam még a nevét ez előtt, pedig állítólag komoly híre van.
- Komoly híre…- ismételte meg saját szavaimat a lovag, és ez máris rossz érzéssel töltött el.- Nem hallottál még róla?
Meglepve fordultam felé, megcsóváltam a fejem, jelezve, beszéljen, és kíváncsian figyeltem minden szavát. Az már biztos volt számomra, hogy velem ellentétben ő igenis ismeri a doktor nevét.
- Én ugyan nem ismerem- sóhajtott mentegetőzve, - de azt beszélik, az ördöggel cimborál.
Nem tudtam, komolyan vegyem-e szavait, vagy csak nevessek. Hisz nem olyan régen még abban is biztos volt, hogy Francesco vérét egy vámpír szívja. Most pedig az orvosra, aki megmentett, azt mondja, a gonosz szolgája. Mint mindig, ha ilyesmit hozott szóba, kétkedve hallgattam, és nem is vettem túl komolyan. Asti doktor nem volt épp kedves ember, és azt sem mondhatnám, hogy a szívembe zártam volna, de nem volt benne semmi érdekes, vagy félelmetes, éppen olyan volt, mint a többi orvos, csak valamivel jobban végezte a dolgát, és kétségtelenül új utakon járt.
- Az ördöggel?- kérdeztem most én vissza, kissé gunyorosan, amin láthatóan megsértődött, és ezért rögtön megbántam, hogy nem vigyáztam jobban hanghordozásomra.
- Ha nem óhajtod, nem szólok aggályaimról…
Összeszorítottam a fogam. Amikor Armando felvette ezt a stílust, komolyan nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Aztán, mivel nem állt szándékomban megbántani, nagyot nyeltem, és bűnbánóan bólintottam.
- Folytasd kérlek. Nagyra tartom a véleményed…
Kicsit még duzzogott, megitta a borát, újra töltött, közben váratott, de aztán beszélni kezdett.
- Én sem tudok sokat a doktorról, csak hallottam ezt-azt. Azt mondják, eladta a lelkét az ördögnek, és hogy tudománya is tőle származik. Hogy nem a gyógyszerei azok, amik elmulasztják a kórokat, hanem sötét praktikák, és hogy aki nem vigyáz, azt könnyen a hatalmába keríti, hogy aztán az ő urát szolgálja…
Gyerekmese. Emlékszem ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Semmi tény, csupa rosszindulatú ostobaság. Mégsem mertem semmit mondani, nehogy még jobban megsértsem a spanyolt.
- Azt hiszem, elmegyek a katedrálisba, és a papok áldását kérem magamra, gondolod, az elég lesz?
Igyekeztem nagyon ijedtnek, és komolynak tűnni. Valószínűleg sikerült is, mert Armando megnyugodott, és kezdte elfelejteni előző gondatlan megszólalásomat.
- Bizonnyal, Giovanni.- bólogatott elégedetten.
Én is megnyugodhattam, hogy rendeztem ezt a kis ügyet, mielőtt komolyabb gond lett volna belőle, és töltöttem magamnak is a borból egy keveset. Közben hallgattam Armando további értekezését a papjainkról, és arról, hogy ha mindent megteszek lelkem üdvéért, bizonyára nem lesz semmi gond. Mikor úgy tűnt, hogy befejezte, komoly elhatározásra jutottam. Vártam egy kicsit, aztán mintegy témát váltva felé fordultam, és minden átmenet nélkül belevágtam mondandómba.
- Mondd csak drága barátom, hallottál valaha Séth-ről?
Dela Peral
lovag, a spanyol udvar, és Velence jól ismert aranyifja mióta ismertem először
mutatott ilyen mértékű meglepetést. Egy ideig gondolkodott, szemöldöke
felszökött, és igen mulatságos képet vágott, aztán megvonta a vállát.
- Nem tudom, hogy ez a Séth az-e akire gondolsz… de akiről én tudok, az nem létezik. Vagyis már nem létezik. Séth- fiai egy szervezet, akik azért jöttek létre, hogy a gonoszat, a természetfelettit üldözzék. Magam is szívesen tartoztam volna közéjük- mondta elmélázva- de csupán a tiszta vérvonalúak kerülhetnek a tagjaik közé. Bárki más csupán szolga lehet köztük.
- Tiszta vérvonal? – kérdeztem meghökkenve – Kinek a vérvonala?
- Hát Séth-é természetesen.
- Persze, persze…- bólogattam.
Egyértelmű… Mit is gondoltam? Tehát Séth fiai egy szervezet. Akik a természetfelettit pusztítják. De miért támadták meg Evat, és Lucio-t? És miért éppen most? Rossz érzés szállt meg, és iszonyú gondolat kezdett motoszkálni a fejemben.
- Mondd csak, ismersz egyet is közülük?
Armando elvigyorodott.
- De Giovanni, hisz legalább egyet te is ismersz. Don Emilio is Séth gyermeke… Barátom, kifárasztott talán a hosszas társalgás, nagyon sápadtnak tűnsz…
Szinte vártam, hogy megnevezze a másik spanyolt, mégis megfordult velem a világ a név hallatán. Ezek szerint don Emilio lehetett az, aki Evara, és Luciora küldte a zsiványokat. És ha kicsit másképp alakul az este, talán meg is ölhették volna őket…
- Mondd, Armando, mit jelent, hogy a természetfelettit üldözik? Pontosan mit csinálnak?
- Hát… vadásznak. Azokra, akik nem érdemelnek életet…
Elég komoly vitába kezdhettünk volna azon, ki érdemel életet, és kinek van joga erről ítélni, de nem kockáztathattam, hogy ismét megsértődjön, és elhallgasson.
- Emlékezz csak, azért hívtam ide don Emiliot, mert azt gyanítottad, talán egy vámpírral állunk szemben.
Kicsit mulatságos volt azt hallani, hogy a vérszívó az én gyanúm volt, de nem kötekedtem.
- Tehát vámpírvadászok?
- Nem… vagyis nem csak. Üldöznek mindent, ami isten ellen való. Náluk többet nem tud senki a gonoszról, és az éji lényekről, azokról, akik isten kegyén kívül esnek.
Ekkor értettem csak meg. Armando sem tud semmit róluk. Vagy legalábbis nem többet, mint amit eddig mondott. Vagy ha tud is, ennyi az, amit ma elém tár, és nem több.
- Szent életű emberek…- mondta szinte áhítattal. – jobbá teszik a világot.
- Igen, szerencse, hogy vannak olyanok, akik az életüket adnák az egyszerű emberekért…
De magamban koránt sem voltam meggyőződve sem arról, hogy don Emilio Feranda annyira bölcs, és szent életű lenne, sem arról, hogy Seth fiai a jó ügy érdekében harcolnak, és éppen értünk. Mi dolguk lehetett akkor Eva-val? Mert az elképzelhetetlen ostobaságnak tűnt, hogy Castellione gróf egyetlen leánya az ördög jegyese lenne…
Nem egyszer megfigyeltem már, hogy az álmok hatása milyen komoly lehet az emberre. Séth iránti érdeklődésem is tulajdonképpen ezzel az álommal kezdődött. A véletlenek furcsa összjátéka folytán- hiszen ha nem betegszem meg, talán sosem kerül elő elmém rejtett zugaiból a név. Most viszont érdeklődésem középpontjába került.
Mikor már nem voltam teljesen ágyhoz kötve, újabb látogatóm érkezett. Armando tette tiszteletét nálam, ami bár nem lepett meg, mégis jól esett. Nyugodtan üldögéltünk házunk teraszán, és a nyári nap fényében csillogó vizet bámultam, aminek tulajdonképpeni gyengeségem köszönhettem.
-Igazán nagy szerencséd volt Giovanni, hogy felgyógyultál egy ilyen komoly betegségből – mondta a spanyol elmélázva.
Tudtam, hogy igaza van, sokan nem élik túl. Ma már azt is tudom, ha hagynak azoknak a doktoroknak a kezében, akik először kezdtek foglalkozni velem, valószínűleg igen hamar a családi sírboltba kerülök.
- Ez az orvos csodákra képes – mosolyodtam el. – Bár nem ártana neki néhány lecke az illemből- tettem hozzá cinkosan, és jóval halkabban. - Dehát, senki sem tökéletes.
-Ez már csak így van – mosolygott Armando barátom is- de mégis, ki volt az az orvos, aki így kikúrált a nyavalyádból?
- Massimo Asti… Szégyen, de nem hallottam még a nevét ez előtt, pedig állítólag komoly híre van.
- Komoly híre…- ismételte meg saját szavaimat a lovag, és ez máris rossz érzéssel töltött el.- Nem hallottál még róla?
Meglepve fordultam felé, megcsóváltam a fejem, jelezve, beszéljen, és kíváncsian figyeltem minden szavát. Az már biztos volt számomra, hogy velem ellentétben ő igenis ismeri a doktor nevét.
- Én ugyan nem ismerem- sóhajtott mentegetőzve, - de azt beszélik, az ördöggel cimborál.
Nem tudtam, komolyan vegyem-e szavait, vagy csak nevessek. Hisz nem olyan régen még abban is biztos volt, hogy Francesco vérét egy vámpír szívja. Most pedig az orvosra, aki megmentett, azt mondja, a gonosz szolgája. Mint mindig, ha ilyesmit hozott szóba, kétkedve hallgattam, és nem is vettem túl komolyan. Asti doktor nem volt épp kedves ember, és azt sem mondhatnám, hogy a szívembe zártam volna, de nem volt benne semmi érdekes, vagy félelmetes, éppen olyan volt, mint a többi orvos, csak valamivel jobban végezte a dolgát, és kétségtelenül új utakon járt.
- Az ördöggel?- kérdeztem most én vissza, kissé gunyorosan, amin láthatóan megsértődött, és ezért rögtön megbántam, hogy nem vigyáztam jobban hanghordozásomra.
- Ha nem óhajtod, nem szólok aggályaimról…
Összeszorítottam a fogam. Amikor Armando felvette ezt a stílust, komolyan nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Aztán, mivel nem állt szándékomban megbántani, nagyot nyeltem, és bűnbánóan bólintottam.
- Folytasd kérlek. Nagyra tartom a véleményed…
Kicsit még duzzogott, megitta a borát, újra töltött, közben váratott, de aztán beszélni kezdett.
- Én sem tudok sokat a doktorról, csak hallottam ezt-azt. Azt mondják, eladta a lelkét az ördögnek, és hogy tudománya is tőle származik. Hogy nem a gyógyszerei azok, amik elmulasztják a kórokat, hanem sötét praktikák, és hogy aki nem vigyáz, azt könnyen a hatalmába keríti, hogy aztán az ő urát szolgálja…
Gyerekmese. Emlékszem ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Semmi tény, csupa rosszindulatú ostobaság. Mégsem mertem semmit mondani, nehogy még jobban megsértsem a spanyolt.
- Azt hiszem, elmegyek a katedrálisba, és a papok áldását kérem magamra, gondolod, az elég lesz?
Igyekeztem nagyon ijedtnek, és komolynak tűnni. Valószínűleg sikerült is, mert Armando megnyugodott, és kezdte elfelejteni előző gondatlan megszólalásomat.
- Bizonnyal, Giovanni.- bólogatott elégedetten.
Én is megnyugodhattam, hogy rendeztem ezt a kis ügyet, mielőtt komolyabb gond lett volna belőle, és töltöttem magamnak is a borból egy keveset. Közben hallgattam Armando további értekezését a papjainkról, és arról, hogy ha mindent megteszek lelkem üdvéért, bizonyára nem lesz semmi gond. Mikor úgy tűnt, hogy befejezte, komoly elhatározásra jutottam. Vártam egy kicsit, aztán mintegy témát váltva felé fordultam, és minden átmenet nélkül belevágtam mondandómba.
- Mondd csak drága barátom, hallottál valaha Séth-ről?
De
- Nem tudom, hogy ez a Séth az-e akire gondolsz… de akiről én tudok, az nem létezik. Vagyis már nem létezik. Séth- fiai egy szervezet, akik azért jöttek létre, hogy a gonoszat, a természetfelettit üldözzék. Magam is szívesen tartoztam volna közéjük- mondta elmélázva- de csupán a tiszta vérvonalúak kerülhetnek a tagjaik közé. Bárki más csupán szolga lehet köztük.
- Tiszta vérvonal? – kérdeztem meghökkenve – Kinek a vérvonala?
- Hát Séth-é természetesen.
- Persze, persze…- bólogattam.
Egyértelmű… Mit is gondoltam? Tehát Séth fiai egy szervezet. Akik a természetfelettit pusztítják. De miért támadták meg Evat, és Lucio-t? És miért éppen most? Rossz érzés szállt meg, és iszonyú gondolat kezdett motoszkálni a fejemben.
- Mondd csak, ismersz egyet is közülük?
Armando elvigyorodott.
- De Giovanni, hisz legalább egyet te is ismersz. Don Emilio is Séth gyermeke… Barátom, kifárasztott talán a hosszas társalgás, nagyon sápadtnak tűnsz…
Szinte vártam, hogy megnevezze a másik spanyolt, mégis megfordult velem a világ a név hallatán. Ezek szerint don Emilio lehetett az, aki Evara, és Luciora küldte a zsiványokat. És ha kicsit másképp alakul az este, talán meg is ölhették volna őket…
- Mondd, Armando, mit jelent, hogy a természetfelettit üldözik? Pontosan mit csinálnak?
- Hát… vadásznak. Azokra, akik nem érdemelnek életet…
Elég komoly vitába kezdhettünk volna azon, ki érdemel életet, és kinek van joga erről ítélni, de nem kockáztathattam, hogy ismét megsértődjön, és elhallgasson.
- Emlékezz csak, azért hívtam ide don Emiliot, mert azt gyanítottad, talán egy vámpírral állunk szemben.
Kicsit mulatságos volt azt hallani, hogy a vérszívó az én gyanúm volt, de nem kötekedtem.
- Tehát vámpírvadászok?
- Nem… vagyis nem csak. Üldöznek mindent, ami isten ellen való. Náluk többet nem tud senki a gonoszról, és az éji lényekről, azokról, akik isten kegyén kívül esnek.
Ekkor értettem csak meg. Armando sem tud semmit róluk. Vagy legalábbis nem többet, mint amit eddig mondott. Vagy ha tud is, ennyi az, amit ma elém tár, és nem több.
- Szent életű emberek…- mondta szinte áhítattal. – jobbá teszik a világot.
- Igen, szerencse, hogy vannak olyanok, akik az életüket adnák az egyszerű emberekért…
De magamban koránt sem voltam meggyőződve sem arról, hogy don Emilio Feranda annyira bölcs, és szent életű lenne, sem arról, hogy Seth fiai a jó ügy érdekében harcolnak, és éppen értünk. Mi dolguk lehetett akkor Eva-val? Mert az elképzelhetetlen ostobaságnak tűnt, hogy Castellione gróf egyetlen leánya az ördög jegyese lenne…
Az egyetlen, akivel meg mertem
osztani az egész történetet természetesen Francesco volt. Állapotom sokat
javult, így már ki is jártam, és akár el is felejthettem volna az egész furcsa
esetet… de nem voltam az a fajta, aki könnyedén túllép az ilyesmin. Figyelmem
két külön szál felé fordult, melyek összekeveredtek ebben a kacifántos
történetben. Egyiket kibogozni sem tűnt egyszerűbbnek a másiknál. Séth gyermekei, akik a
természetfelettit, és a gonoszat üldözik, a szentéletűek, akik csupán a világot
kívánják jobbá tenni… És persze távoli rokonaim, Eva, és Lucio, akikre most
kétségkívül a sötét praktikák vádjának árnyéka vetült. Nem mondhatnám, hogy
könnyű volt, bármerre is indultunk, falakba ütköztünk. Séth fiairól nem
sikerült semmit kiderítenünk. Francesco alvilági ismerőse sosem hallott effajta
szervezetről. Pedig titkon reméltem, hogy csak valami piszkos tolvajtársaságról
lehet szó, de úgy tűnt, hogy ha léteznek, akkor nagyon is jól szervezett
csapat, akik nem verik nagydobra kik is ők, és miért működnek.
Eva és unokafivére okozták a másik gondot. Egyszerűen nem tudtam elképzelni az angyali teremtményről, hogy bármiféle sötét dologban részt vállaljon. Lucio persze egészen más eset, vele kapcsolatban egy percig sem voltunk elfogultak, sőt, talán szívesen is vettük volna, ha kikerül a képből, és eltűnik a bájos grófnő mellől.
Bambán ültünk a félhomályos szobában, a vacsorával már rég végeztünk, sőt, az örömlányoknál is látogatást tettünk mindketten, de hazatérvén még leültünk egy kancsó borral, hogy beszélgessünk. Ekkorra már minden részletet elmondtam Francesconak, tudott apám, és Eva levelezéséről is, és annak az estének minden mozzanatáról, amit fel tudtam idézni. A fűszeres óbor kellemesen melengette a mellkasom, mégsem voltam képes élvezni a hatását, egyre csak a rejtélyeken tudtam törni a fejem. Fivérem ugyanígy lehetett, és jó ideig csendben üldögéltünk, magunkban meg hányva-vetve a dolgokat, míg aztán Francesco megszólalt.
- Lehetséges, hogy Séth gyermekei mégsem azok, akiknek Armando gondolja őket…
- Nagyon is lehetséges- bólogattam buzgón. - Armando szereti a dolgok misztikus oldalát felerősíteni… talán nem többek puszta gyilkosoknál, akik spanyolhonban ezzel álcázzák galádságaikat…
Pár pillanatig csend volt, szerettük volna mindketten ezt hinni. Bármit hajlandóak voltunk kitalálni, és elfogadni, csak hogy Evat felmentsük, és a gyanút is eloszlassuk személye körül. És mikor azt mondom, bármit, szó szerint értem. Ha bizonyítékot tettek volna elénk az asztalra, hogy szívünk hölgye boszorkány, aki éjjelente a városon kívül meztelenül táncol az erdőben, buja orgiára csábítva a sátánt, ha a saját szemünkkel láttuk volna félig-holt tetemét, amint kikel a koporsójából, talán még akkor is találtunk volna számára üdvözítő mentséget. A szemünkben olyan tökéletes, és fenséges volt, ami még a gyanakvást sem tűrte.
- Ám tegyük fel egy pillanatra- folytatta fivérem,- hogy Séth fiai mégis azok, akiknek spanyol barátunk mondja őket. Azt most felejtsük el, hogy általában mekkora baklövéseket követ el a túlzásai miatt… Ha valóban van valami, amit Lucio és Eva rejtegetnek…
Nem mertem bevallani, de magam is tartottam ettől a lehetőségtől. Szerettem volna azt hinni, hogy csupán Lucio a „vétkes” bármi legyen is a valóság, és Eva vétlen áldozat, aki mit sem tud unokatestvére ügyeiről, de az az átkos mondat egyvalamiről biztosított. Ha más nincs is a kisasszony bűnlajstromán, az bizonyos, hogy pontosan tudja, miről van szó.
- De mégis mit rejtegethetnének??- kérdeztem a kelleténél kissé ingerlékenyebben.
Francesco először a fejét csóválta, aztán a vállát vonta meg.
- Fogalmam sincs. De ha így van, egyvalamiben biztos vagyok. Eva Castellione nem lehet a részese semminek, ami törvénytelen… ha el is követett valamit, legfeljebb azt, hogy óvni próbálja egy rokonát, aki nem méltó rá…
Ez kedvemre való okfejtés volt. Igen, az, hogy Eva csupán véletlen keveredett bele valamibe, és csakis Lucio védelmében, ez sokkal inkább illett a róla kialakított képhez.
- Talán akarata ellenére tartja maga mellet, és sodorja veszélybe…- mondtam, és Francesco azonnal lecsapott a témára.
- Igen, és nem is először, hiszen azt mondtad, újra rájuk találtak… tehát legalább egyszer már találkoztak ezzel a szervezettel…
- Nem hagyhatjuk, hogy Lucio bajba sodorja Eva kisasszonyt…
- Ahogy mondod testvérem!- helyeselt lelkesen.
Nem tudnám megmondani, hogy a bor és a fáradtság beszélt csupán belőlünk azon az estén, vagy teljesen komolyan is gondoltuk minden szavunkat, de Eva megmentését tervezgetve már szinte odáig jutottunk, hogy Lucio félreállításán gondolkodjunk. Szinte. Nem sok kellett volna hozzá, hogy komoly ostobaságot kövessünk el.
Eva és unokafivére okozták a másik gondot. Egyszerűen nem tudtam elképzelni az angyali teremtményről, hogy bármiféle sötét dologban részt vállaljon. Lucio persze egészen más eset, vele kapcsolatban egy percig sem voltunk elfogultak, sőt, talán szívesen is vettük volna, ha kikerül a képből, és eltűnik a bájos grófnő mellől.
Bambán ültünk a félhomályos szobában, a vacsorával már rég végeztünk, sőt, az örömlányoknál is látogatást tettünk mindketten, de hazatérvén még leültünk egy kancsó borral, hogy beszélgessünk. Ekkorra már minden részletet elmondtam Francesconak, tudott apám, és Eva levelezéséről is, és annak az estének minden mozzanatáról, amit fel tudtam idézni. A fűszeres óbor kellemesen melengette a mellkasom, mégsem voltam képes élvezni a hatását, egyre csak a rejtélyeken tudtam törni a fejem. Fivérem ugyanígy lehetett, és jó ideig csendben üldögéltünk, magunkban meg hányva-vetve a dolgokat, míg aztán Francesco megszólalt.
- Lehetséges, hogy Séth gyermekei mégsem azok, akiknek Armando gondolja őket…
- Nagyon is lehetséges- bólogattam buzgón. - Armando szereti a dolgok misztikus oldalát felerősíteni… talán nem többek puszta gyilkosoknál, akik spanyolhonban ezzel álcázzák galádságaikat…
Pár pillanatig csend volt, szerettük volna mindketten ezt hinni. Bármit hajlandóak voltunk kitalálni, és elfogadni, csak hogy Evat felmentsük, és a gyanút is eloszlassuk személye körül. És mikor azt mondom, bármit, szó szerint értem. Ha bizonyítékot tettek volna elénk az asztalra, hogy szívünk hölgye boszorkány, aki éjjelente a városon kívül meztelenül táncol az erdőben, buja orgiára csábítva a sátánt, ha a saját szemünkkel láttuk volna félig-holt tetemét, amint kikel a koporsójából, talán még akkor is találtunk volna számára üdvözítő mentséget. A szemünkben olyan tökéletes, és fenséges volt, ami még a gyanakvást sem tűrte.
- Ám tegyük fel egy pillanatra- folytatta fivérem,- hogy Séth fiai mégis azok, akiknek spanyol barátunk mondja őket. Azt most felejtsük el, hogy általában mekkora baklövéseket követ el a túlzásai miatt… Ha valóban van valami, amit Lucio és Eva rejtegetnek…
Nem mertem bevallani, de magam is tartottam ettől a lehetőségtől. Szerettem volna azt hinni, hogy csupán Lucio a „vétkes” bármi legyen is a valóság, és Eva vétlen áldozat, aki mit sem tud unokatestvére ügyeiről, de az az átkos mondat egyvalamiről biztosított. Ha más nincs is a kisasszony bűnlajstromán, az bizonyos, hogy pontosan tudja, miről van szó.
- De mégis mit rejtegethetnének??- kérdeztem a kelleténél kissé ingerlékenyebben.
Francesco először a fejét csóválta, aztán a vállát vonta meg.
- Fogalmam sincs. De ha így van, egyvalamiben biztos vagyok. Eva Castellione nem lehet a részese semminek, ami törvénytelen… ha el is követett valamit, legfeljebb azt, hogy óvni próbálja egy rokonát, aki nem méltó rá…
Ez kedvemre való okfejtés volt. Igen, az, hogy Eva csupán véletlen keveredett bele valamibe, és csakis Lucio védelmében, ez sokkal inkább illett a róla kialakított képhez.
- Talán akarata ellenére tartja maga mellet, és sodorja veszélybe…- mondtam, és Francesco azonnal lecsapott a témára.
- Igen, és nem is először, hiszen azt mondtad, újra rájuk találtak… tehát legalább egyszer már találkoztak ezzel a szervezettel…
- Nem hagyhatjuk, hogy Lucio bajba sodorja Eva kisasszonyt…
- Ahogy mondod testvérem!- helyeselt lelkesen.
Nem tudnám megmondani, hogy a bor és a fáradtság beszélt csupán belőlünk azon az estén, vagy teljesen komolyan is gondoltuk minden szavunkat, de Eva megmentését tervezgetve már szinte odáig jutottunk, hogy Lucio félreállításán gondolkodjunk. Szinte. Nem sok kellett volna hozzá, hogy komoly ostobaságot kövessünk el.
Mondanom sem kell, hogy a mi
kis „nyomozásunk” mindkét irányban milyen hamar megszakadt. Úgy tűnt
áthatolhatatlan falakba ütköztünk, nem volt amerre tovább léphettünk volna. Se
rokonaink démoni énjéről, se a titkos társaságról nem sikerült megtudnunk semmi
használhatót. Óvakodtam azonban ismét szóba hozni a témát Armando előtt, nem
akartam még nagyobb bajt okozni, amíg nem vagyunk tisztában a teljes
igazsággal. Mert bárhogy is, az világossá vált a számomra, hogy a támadást
aznap éjjel ki is rendelte el, mint ahogy az is, hogy komoly bajt zúdítottam
Attentone, és talán Eva nyakába is. Akárhányszor végiggondoltam a helyzetet,
újra hallottam a mondatot „Ránk találtak!” És mintha édesanyám hangján ejtette
volna ki a szavakat. Őrültségem odáig terjedt, hogy szinte biztosra vettem,
hogy a két esetnek köze lehet egymáshoz.
Mint annyian mások, akik a kegyére áhítoztunk, mi is megpróbáltunk minél többször találkozni Castellione grófkisasszonnyal. Sajnos az estélyeket ritkán látogatta, ellenben kifejezetten pártolta a művészeteket, így hamarosan én és Francesco is gyakori vendégek lettünk a színi -, és zenés előadásokon. Új világ nyílt meg előttünk, mely bár nem sokban különbözött a miénktől, és épp oly sok ponton fedte is egymást, mégis állandó érdekességgel szolgált.
A művészek, és a nemesek körei persze erősen összefolytak, pártolók, és pártoltak, a pénzt adók, és az azt elfogadók, a vevő, és az áru csakis akkor talál egymásra, ha egy helyen vannak. És erre az egyik legremekebb hely a mi csodás városunk volt. Eddig is eljártunk olykor-olykor egy-egy előadásra, de koránt sem figyeltük oly hévvel a változásokat, mint most. Ha másért nem is, csak hogy beszélgetni tudjunk Evaval, lenyűgözni őt, és megszégyeníteni egyéb lovagjait. Hónapok teltek el így a különböző szalonokban, ahol rendszerint Castellione grófnő népes kíséretének tagjaiként jegyeztek csak minket. És bár ez igen sértő lett volna ránk nézve nem is oly régen, most egyikünk sem bánta. A széptevők gyűlöltek minket, Eva pedig láthatóan élvezte a társaságunkat.
Lucioval szerencsére ritkán találkoztunk, úgy tűnt őt hidegen hagyja az efféle szórakozás, de nem is bántuk, hogy nélkülöznünk kell a társaságát. Eva nem beszélt róla, és ha nincs Francesco titokzatos barátja, talán sosem tudjuk meg, hogy többször is megtámadták még az elkövetkező időkben. Mondanom sem kell talán, mennyire aggasztott a helyzet. Persze nem Luciot féltettem, sokkal inkább tartottam attól, hogy Eva is újra célpontjává válhat ezeknek az elszánt őrülteknek.
Armandonak egyelőre nem beszéltem aggályaimról, Francesco és én úgy gondoltuk, ha úgy alakulna, hogy teszünk valamit, jobb, ha nem számítanak ránk. Don Emilio ugyanis nem tért vissza Spanyolországba, ami komolyan nyugtalanított bennünket. Sőt, módszeresen elkezdte bevenni magát a köreinkbe, ami az Armando előtt már nyitva álló ajtók miatt nem is ment túl nehezen neki. Egyre másra bukkant fel a különböző bálokon és estélyeken, épp úgy megfordult a pénzes, nemtelen ifjak közt, mint a nemesi kúriákban. Lassan épp oly ismertté vált, mint dela Peral , és az sem nyugtatott
meg túlságosan, hogy a társaság nagy része pontosan úgy is viszonyult hozzá,
mint a fiatalabb lovaghoz. Inkább látványosságot jelentettek, mint valódi
társaságot, legtöbbször azért hívták meg
őket, mert szórakoztatónak tartották, hogy a
hátuk mögött tréfálkozzanak rajtuk. De az efféle hírnév talán az összes
többinél veszélyesebb, ha nem is vették komolyan őket, mégiscsak ott voltak
mindenhol. Bármit tervezett is don Emilio a helyzete kezdett aggasztóan
könnyűvé válni. Francesco és én úgy döntöttünk, figyelemmel kell kísérjük Evat,
hogy meg tudjuk óvni ettől az őrülttől. Persze önkéntes testőrködésünknek nem
kevés köze volt ahhoz, hogy mintketten változatlan hévvel rajongtunk a
hölgyért.
A nyár nagy részét tulajdonképpen Eva Castellione mellett töltöttük. A grófnő valószínűleg épp úgy mulatott rajtunk, ahogy többi ostromlóján is, de sosem volt olyan tapintatlan, hogy bármelyiküket is megbántsa, és volt olyan okos, hogy egyiküket se ábrándítsa ki. Ösztönösen tudta, hogy kell velünk bánnia, vagy okosan kitanították? A mai napig nem tudom, de hiszem, hogy Evat arra teremtették, hogy minden figyelmet magára összpontosítson. És ennek a feladatnak maradéktalanul megfelelt. Amikor leült, hogy előadjon egy dalt, melyet saját játékával kísért, a szalonok többi terme kiürült, és mélységes csendben, áhítattal hallgatták még legundokabb rosszakarói, a vele egykorú kisasszonyok is. Az, hogy valakivel kettesben maradjon, sajnos szinte alig fordult elő, és bár én, és fivérem is nem egyszer próbáltuk ostromolni, épp oly könnyedén hárította el közeledésünket, mint bármelyik másik ostoba fajankóét. Egyetlen alkalommal mégiscsak sikerült vele kíséret nélkül beszélnem. Már lassanként vége volt a nyárnak, de a nap még erősen tűzött, és a meleg szinte elviselhetetlen volt. Már nem is tudom, pontosan mit kerestem a Canal Grande-nál, bizonyára bácsikám valamely megbízatását intéztem. Francesco bácsi ugyanis a fejébe vette, hogy ha már fiát nem képes rá, engem okít ki az üzletre. Számtalan fogást, és piszkos, még éppen törvényes trükköt rejtegetett tarsolyában, és nem bírta volna elviselni, hogy úgy haljon meg, hogy nem adja tovább. Sosem haragudott a fiára, amiért nem érdeklődött a kereskedelem iránt, bár igen sokszor próbálta okítani, aminek rendszerint az lett a vége, hogy drága fivérem faképnél hagyta, ő pedig legyintve csak annyit mondott „Az anyja vére… Ha nem szerettem volna olyan nagyon megboldogult Rosetta-mat…” Aztán következett egy rövidebb szentbeszéd arról, hogy engem legalább nem félt, és ha én Francesco mellett maradok, akkor nem lesz képes elherdálni az örökségét. És ezzel minden alkalommal kezdetét vette a tanításom, így kedves unokafivérem helyett nekem kellett elszenvednem az okítást. De be kell valljam azonban, nem csupán később vált előnyömre, hamarosan meg is kedveltem ezt az összetett „tudományt”. Francesco bácsi pedig szinte kivirult, ahányszor csak módjában állt újabb, és újabb üzleti ügyeibe beavatni. Nem voltak hát unalmasak a napjaim.
A Canal Grande-nal ellenőriztem az egyik hajót, már végeztem, és hazafelé indultam volna, amikor megpillantottam. Nem számítottam Evara, mégis azonnal észrevettem őt. Kecses alakját rövid ideig figyeltem csak, mielőtt eltűnt a Santa Maria templomban. Tudtam, hogy nem kellene zavarjam, de győzött a kíváncsiság. Mit keres a kisasszony egyedül a szűzanya tiszteletére szentelt katedrálisban? Talán titkos találka? Nem láttam okát, hogy magam is be ne menjek, és ha nem lett volna elég okom rá, hamar meggyőztem magam azzal, hogy vigyáznunk kell a drága rokonra, hisz minden bizonnyal veszélyben van.
Mire követtem a hatalmas épületbe, már nem láttam sehol. Kifejezetten furcsán éreztem magam odabent, nem mintha a hely szelleme zavart volna, inkább saját lelkem, mely nem tűrhette a képmutatást, és ezen a délutánon a komoly templomban túl kevesen voltak ahhoz, hogy észrevétlennek érezzem magam. Nem voltam én istentagadó, csupán tudtam, hogy az élet, amit élek, nem épp a szentek élete, és hiába olyan megbocsátó az egyház a hozzám hasonló szegény bűnösökkel, ha üres –vagy közel üres- katedrálisba tettem a lábam, mindig elfogott az a furcsa érzés, mennyire kicsi is vagyok. Már-már úgy döntöttem, inkább odakint várok – hisz valószínűtlen, hogy a kisasszonyt éppen itt érje támadás, amikor megláttam őt, az egyik oldalhajóban. Nem láttam, kivel beszélget, csupán hogy nincs egyedül, de nem mentem még közelebb, nehogy észrevegyen. Leültem, és az oltár hatalmas szobrát bámultam. Két impozáns nőalak, egyikük a szent szűz, a másik, aki előtte térdelt, imádott városunk jelképe. Valamikor az előző században emelték a katedrálist, de ez volt minden, amit tudtam róla, sosem érdekelt az építészet, sem pedig Velence épületének története. A szobor bámulásába mégis belefeledkeztem, nem csak azért, mert a művész igazi szépséget alkotott, hanem azért is, mert modellnek is valódi angyalt választott magának. Evat! Vagy legalábbis valakit, aki a megszólalásig hasonlított rá.
Kifejezetten zavart a helyzet, mint ahogy az érzés is, ami a hatalmába kerített. Kétség. Hogy lehet egy közel száz éves szobor arca ennyire hasonló ahhoz a hölgyhöz, aki velem egykorú, és a rokonom? Persze nyilvánvalóan nem voltak teljesen egyformák, de túlzottan erős volt a hasonlóság ahhoz, hogy ne tűnjön fel valakinek, akinek minden célja, hogy a lehető legtöbbet lássa az említett arcot.
Mire felnéztem, a grófnőt nem láttam. Hirtelenjében nem is tudtam, hová tűnhetett, de mivel mellettem nem ment el, felálltam, és sietve indultam el arra, amerre az imént még figyelemmel tudtam kísérni. Szinte beleütköztem Evaba, ahogy kifordult a templom oldalsó kápolnájából. Csak egy pillanatra lepődött meg, aztán elmosolyodott.
- Giovanni, micsoda meglepetés, hogy éppen itt találkozunk!
Hirtelenjében a torkomra forrott a szó, így csak meghajoltam, míg visszanyertem a hangom.
- Számomra is, méghozzá igen kellemes, nem is sejtettem, hogy templomokban töltöd a szabadidődet, kedves kuzin. Vagy talán a rendhez akarsz csatlakozni?
Ostoba tréfának szántam, de Eva komolysága megfagyasztotta bennem a vért.
- Talán Krisztus jegyesének lenni lenne a legelfogadhatóbb jövő a számomra…
És a rettenetes szavak után még iszonyúbb dolgot véltem felfedezni, ahonnan az imént Eva kilépett, egy apácaruhás hölgy távozott. Az előbbi ártatlan ugratás most sötét, és rémisztő képet festett. Hirtelen azt kívántam, bár inkább boszorkány lenne, és Séth fiai üldöznék… Vagy talán éppen ez kényszeríti őt zárdába?
- Ha bármit tehetek Eva…
Észre sem vettem, hogy össze-vissza beszélek. Persze én magamban tudtam, mire vonatkoznak a szavaim, de hölgyem meglepetten nézett rám.
- Úgy értem… mi oka lenne, hogy ne válassz férjet, és élj boldogan valaki mellett, aki rajongásig szeret?!
Elmosolyodott, ahogy egy anya mosolyog, amikor gyermeke olyasmiről faggatja, amit úgysem lenne képes még felfogni.
- Drága, kedves Giovanni… Te komolyan hiszel a boldogságban?
Szavai ha lehet még az előzőnél is jobban megdöbbentettek. De nem hagyott tovább ácsorogni, belém karolt, és lassan elindultunk a főhajó felé.
- Eva…
- Nem kell aggódnod, rokon, nem veszítettem el a jókedvemet- mondta halkan, de valóban azon a hangon, ahogy minden más alkalommal beszélt velem. – És nem lesz belőlem apáca, mindössze adományt hoztam, a Castellione család már régen támogatja a templomot…
- Nem kellene egyedül sétálgatnod, ki tudja, mi történhet… a múltkor is, csupán a szerencsén múlott.
- Giovanni! Csak nem amiatt az éjjeli támadás miatt aggódsz az óta is? Hisz csupán néhány útonálló volt, akik rosszul választottak aznap este…
Annyira izgatott voltam, hogy nem gondoltam végig mit mondok, és egyszerűen kibuktak belőlem a szavak. Vagy talán az úr akarata volt, hogy ne legyek képes színlelni oltára előtt?
- Séth fiai voltak…
Ezúttal Eva sem tudta leplezni a meglepetését. Tudtam, hogy hibát követtem el, de nem voltam biztos benne, mekkorát.
- Mit tudsz te Séth fiairól?
Arra számítottam, hogy tagadni fog, hogy kinevet, és azt mondja, sosem hallotta ezt a nevet, de nem így lett. És ezzel talán jobban meglepett, mintha a szemembe hazudott volna. De beszélni nem beszélt, csak kérdőn nézett rám, mintha az elég lenne arra, hogy minden gondolatomat láthassa.
- Éppen eleget. - feleltem, és igyekeztem nagyon sértettnek, és titokzatosnak tűnni, nehogy rájöjjön, hogy valójában csak sötétben tapogatózunk. –Eleget ahhoz, hogy tudjam, aggódnunk kell érted. Ha el kell rejtőznöd előlük, vagy…
Ezúttal elmosolyodott, felém fordult, és megfogta a két kezem.
- Nem kell elrejtőznöm, Giovanni. És nem kell félnem tőlük. Séth fiai őrültek, de nem árthatnak nekünk.
Olyan őszintének tűnt, és annyira kedves volt, hogy egy pillanat alatt levett a lábamról. Azt a gondolatot persze nem tudta kiűzni a fejemből, hogy veszélyben van a gyilkosok miatt.
- Eva, tudnod kell, hogy én és Francesco bármiben a segítségedre lennénk. Ha elmondanád…
- De nincs mit elmondani, kedves kuzin. Egyikünk sincs komolyan veszélyben.
Nem tudtam nem felfigyelni a különös fogalmazásra. Valahogy azt sejtette, hogy a veszély, ami most les rájuk, már megszokott, és mindennapos. Kezdtem azt hinni, hogy valóban megőrültem, és mindenben többet látok, mint amit ténylegesen takar. Talán hogy idegességemről eltereljem a figyelmem, témát váltottam, amivel ha lehet még inkább fokoztam a hangulat kellemetlenségét.
- Megcsodáltam az oltárszobrot. És nem tudtam nem észrevenni, hogy Velence nőalakjának az arca milyen csodásan gyönyörű…
Egy pillanatra elfordult, de nem engedtem el a kezét. Ha az arcán nem is láttam, a bőrén éreztem, ahogy egészen finoman megfeszülnek finom kezének izmai.
- Nahát, ha nem mondod, fel sem tűnik… Már sokszor csodáltam meg ezt a kettőst, de eszembe sem jutott Velencét figyelni, a szűzanya mindig sokkal inkább magára vonta a figyelmem…
- Akkor biztosan azt sem vetted észre, mennyire hasonlít rád…
Elgondolkodva nézegette a szobrot, aztán mint aki nem talál magyarázatot, de nem is érdekli túlságosan a kérdés, megvonta kerek, fehér vállacskáját.
- Ezek szerint igen sok asszony élhetett, aki hasonlított ránk, vagy valamely ősömről mintázta volna a szobrát a művész? Már kezdek aggódni, hogy elveszítem az egyediségemet…- mondta vidám kis mosollyal. De biztos voltam benne, hogy nem őszinte.
A nyári nap betűzött a katedrális ablakain, vékony fénycsíkokat rajzolva a levegőbe, és a padlózatra, az egyik sugár éppen Evat borította valami fenséges, hozzá illő mennyei fénybe. De életemben először nem hittem neki…
Mint annyian mások, akik a kegyére áhítoztunk, mi is megpróbáltunk minél többször találkozni Castellione grófkisasszonnyal. Sajnos az estélyeket ritkán látogatta, ellenben kifejezetten pártolta a művészeteket, így hamarosan én és Francesco is gyakori vendégek lettünk a színi -, és zenés előadásokon. Új világ nyílt meg előttünk, mely bár nem sokban különbözött a miénktől, és épp oly sok ponton fedte is egymást, mégis állandó érdekességgel szolgált.
A művészek, és a nemesek körei persze erősen összefolytak, pártolók, és pártoltak, a pénzt adók, és az azt elfogadók, a vevő, és az áru csakis akkor talál egymásra, ha egy helyen vannak. És erre az egyik legremekebb hely a mi csodás városunk volt. Eddig is eljártunk olykor-olykor egy-egy előadásra, de koránt sem figyeltük oly hévvel a változásokat, mint most. Ha másért nem is, csak hogy beszélgetni tudjunk Evaval, lenyűgözni őt, és megszégyeníteni egyéb lovagjait. Hónapok teltek el így a különböző szalonokban, ahol rendszerint Castellione grófnő népes kíséretének tagjaiként jegyeztek csak minket. És bár ez igen sértő lett volna ránk nézve nem is oly régen, most egyikünk sem bánta. A széptevők gyűlöltek minket, Eva pedig láthatóan élvezte a társaságunkat.
Lucioval szerencsére ritkán találkoztunk, úgy tűnt őt hidegen hagyja az efféle szórakozás, de nem is bántuk, hogy nélkülöznünk kell a társaságát. Eva nem beszélt róla, és ha nincs Francesco titokzatos barátja, talán sosem tudjuk meg, hogy többször is megtámadták még az elkövetkező időkben. Mondanom sem kell talán, mennyire aggasztott a helyzet. Persze nem Luciot féltettem, sokkal inkább tartottam attól, hogy Eva is újra célpontjává válhat ezeknek az elszánt őrülteknek.
Armandonak egyelőre nem beszéltem aggályaimról, Francesco és én úgy gondoltuk, ha úgy alakulna, hogy teszünk valamit, jobb, ha nem számítanak ránk. Don Emilio ugyanis nem tért vissza Spanyolországba, ami komolyan nyugtalanított bennünket. Sőt, módszeresen elkezdte bevenni magát a köreinkbe, ami az Armando előtt már nyitva álló ajtók miatt nem is ment túl nehezen neki. Egyre másra bukkant fel a különböző bálokon és estélyeken, épp úgy megfordult a pénzes, nemtelen ifjak közt, mint a nemesi kúriákban. Lassan épp oly ismertté vált, mint de
A nyár nagy részét tulajdonképpen Eva Castellione mellett töltöttük. A grófnő valószínűleg épp úgy mulatott rajtunk, ahogy többi ostromlóján is, de sosem volt olyan tapintatlan, hogy bármelyiküket is megbántsa, és volt olyan okos, hogy egyiküket se ábrándítsa ki. Ösztönösen tudta, hogy kell velünk bánnia, vagy okosan kitanították? A mai napig nem tudom, de hiszem, hogy Evat arra teremtették, hogy minden figyelmet magára összpontosítson. És ennek a feladatnak maradéktalanul megfelelt. Amikor leült, hogy előadjon egy dalt, melyet saját játékával kísért, a szalonok többi terme kiürült, és mélységes csendben, áhítattal hallgatták még legundokabb rosszakarói, a vele egykorú kisasszonyok is. Az, hogy valakivel kettesben maradjon, sajnos szinte alig fordult elő, és bár én, és fivérem is nem egyszer próbáltuk ostromolni, épp oly könnyedén hárította el közeledésünket, mint bármelyik másik ostoba fajankóét. Egyetlen alkalommal mégiscsak sikerült vele kíséret nélkül beszélnem. Már lassanként vége volt a nyárnak, de a nap még erősen tűzött, és a meleg szinte elviselhetetlen volt. Már nem is tudom, pontosan mit kerestem a Canal Grande-nál, bizonyára bácsikám valamely megbízatását intéztem. Francesco bácsi ugyanis a fejébe vette, hogy ha már fiát nem képes rá, engem okít ki az üzletre. Számtalan fogást, és piszkos, még éppen törvényes trükköt rejtegetett tarsolyában, és nem bírta volna elviselni, hogy úgy haljon meg, hogy nem adja tovább. Sosem haragudott a fiára, amiért nem érdeklődött a kereskedelem iránt, bár igen sokszor próbálta okítani, aminek rendszerint az lett a vége, hogy drága fivérem faképnél hagyta, ő pedig legyintve csak annyit mondott „Az anyja vére… Ha nem szerettem volna olyan nagyon megboldogult Rosetta-mat…” Aztán következett egy rövidebb szentbeszéd arról, hogy engem legalább nem félt, és ha én Francesco mellett maradok, akkor nem lesz képes elherdálni az örökségét. És ezzel minden alkalommal kezdetét vette a tanításom, így kedves unokafivérem helyett nekem kellett elszenvednem az okítást. De be kell valljam azonban, nem csupán később vált előnyömre, hamarosan meg is kedveltem ezt az összetett „tudományt”. Francesco bácsi pedig szinte kivirult, ahányszor csak módjában állt újabb, és újabb üzleti ügyeibe beavatni. Nem voltak hát unalmasak a napjaim.
A Canal Grande-nal ellenőriztem az egyik hajót, már végeztem, és hazafelé indultam volna, amikor megpillantottam. Nem számítottam Evara, mégis azonnal észrevettem őt. Kecses alakját rövid ideig figyeltem csak, mielőtt eltűnt a Santa Maria templomban. Tudtam, hogy nem kellene zavarjam, de győzött a kíváncsiság. Mit keres a kisasszony egyedül a szűzanya tiszteletére szentelt katedrálisban? Talán titkos találka? Nem láttam okát, hogy magam is be ne menjek, és ha nem lett volna elég okom rá, hamar meggyőztem magam azzal, hogy vigyáznunk kell a drága rokonra, hisz minden bizonnyal veszélyben van.
Mire követtem a hatalmas épületbe, már nem láttam sehol. Kifejezetten furcsán éreztem magam odabent, nem mintha a hely szelleme zavart volna, inkább saját lelkem, mely nem tűrhette a képmutatást, és ezen a délutánon a komoly templomban túl kevesen voltak ahhoz, hogy észrevétlennek érezzem magam. Nem voltam én istentagadó, csupán tudtam, hogy az élet, amit élek, nem épp a szentek élete, és hiába olyan megbocsátó az egyház a hozzám hasonló szegény bűnösökkel, ha üres –vagy közel üres- katedrálisba tettem a lábam, mindig elfogott az a furcsa érzés, mennyire kicsi is vagyok. Már-már úgy döntöttem, inkább odakint várok – hisz valószínűtlen, hogy a kisasszonyt éppen itt érje támadás, amikor megláttam őt, az egyik oldalhajóban. Nem láttam, kivel beszélget, csupán hogy nincs egyedül, de nem mentem még közelebb, nehogy észrevegyen. Leültem, és az oltár hatalmas szobrát bámultam. Két impozáns nőalak, egyikük a szent szűz, a másik, aki előtte térdelt, imádott városunk jelképe. Valamikor az előző században emelték a katedrálist, de ez volt minden, amit tudtam róla, sosem érdekelt az építészet, sem pedig Velence épületének története. A szobor bámulásába mégis belefeledkeztem, nem csak azért, mert a művész igazi szépséget alkotott, hanem azért is, mert modellnek is valódi angyalt választott magának. Evat! Vagy legalábbis valakit, aki a megszólalásig hasonlított rá.
Kifejezetten zavart a helyzet, mint ahogy az érzés is, ami a hatalmába kerített. Kétség. Hogy lehet egy közel száz éves szobor arca ennyire hasonló ahhoz a hölgyhöz, aki velem egykorú, és a rokonom? Persze nyilvánvalóan nem voltak teljesen egyformák, de túlzottan erős volt a hasonlóság ahhoz, hogy ne tűnjön fel valakinek, akinek minden célja, hogy a lehető legtöbbet lássa az említett arcot.
Mire felnéztem, a grófnőt nem láttam. Hirtelenjében nem is tudtam, hová tűnhetett, de mivel mellettem nem ment el, felálltam, és sietve indultam el arra, amerre az imént még figyelemmel tudtam kísérni. Szinte beleütköztem Evaba, ahogy kifordult a templom oldalsó kápolnájából. Csak egy pillanatra lepődött meg, aztán elmosolyodott.
- Giovanni, micsoda meglepetés, hogy éppen itt találkozunk!
Hirtelenjében a torkomra forrott a szó, így csak meghajoltam, míg visszanyertem a hangom.
- Számomra is, méghozzá igen kellemes, nem is sejtettem, hogy templomokban töltöd a szabadidődet, kedves kuzin. Vagy talán a rendhez akarsz csatlakozni?
Ostoba tréfának szántam, de Eva komolysága megfagyasztotta bennem a vért.
- Talán Krisztus jegyesének lenni lenne a legelfogadhatóbb jövő a számomra…
És a rettenetes szavak után még iszonyúbb dolgot véltem felfedezni, ahonnan az imént Eva kilépett, egy apácaruhás hölgy távozott. Az előbbi ártatlan ugratás most sötét, és rémisztő képet festett. Hirtelen azt kívántam, bár inkább boszorkány lenne, és Séth fiai üldöznék… Vagy talán éppen ez kényszeríti őt zárdába?
- Ha bármit tehetek Eva…
Észre sem vettem, hogy össze-vissza beszélek. Persze én magamban tudtam, mire vonatkoznak a szavaim, de hölgyem meglepetten nézett rám.
- Úgy értem… mi oka lenne, hogy ne válassz férjet, és élj boldogan valaki mellett, aki rajongásig szeret?!
Elmosolyodott, ahogy egy anya mosolyog, amikor gyermeke olyasmiről faggatja, amit úgysem lenne képes még felfogni.
- Drága, kedves Giovanni… Te komolyan hiszel a boldogságban?
Szavai ha lehet még az előzőnél is jobban megdöbbentettek. De nem hagyott tovább ácsorogni, belém karolt, és lassan elindultunk a főhajó felé.
- Eva…
- Nem kell aggódnod, rokon, nem veszítettem el a jókedvemet- mondta halkan, de valóban azon a hangon, ahogy minden más alkalommal beszélt velem. – És nem lesz belőlem apáca, mindössze adományt hoztam, a Castellione család már régen támogatja a templomot…
- Nem kellene egyedül sétálgatnod, ki tudja, mi történhet… a múltkor is, csupán a szerencsén múlott.
- Giovanni! Csak nem amiatt az éjjeli támadás miatt aggódsz az óta is? Hisz csupán néhány útonálló volt, akik rosszul választottak aznap este…
Annyira izgatott voltam, hogy nem gondoltam végig mit mondok, és egyszerűen kibuktak belőlem a szavak. Vagy talán az úr akarata volt, hogy ne legyek képes színlelni oltára előtt?
- Séth fiai voltak…
Ezúttal Eva sem tudta leplezni a meglepetését. Tudtam, hogy hibát követtem el, de nem voltam biztos benne, mekkorát.
- Mit tudsz te Séth fiairól?
Arra számítottam, hogy tagadni fog, hogy kinevet, és azt mondja, sosem hallotta ezt a nevet, de nem így lett. És ezzel talán jobban meglepett, mintha a szemembe hazudott volna. De beszélni nem beszélt, csak kérdőn nézett rám, mintha az elég lenne arra, hogy minden gondolatomat láthassa.
- Éppen eleget. - feleltem, és igyekeztem nagyon sértettnek, és titokzatosnak tűnni, nehogy rájöjjön, hogy valójában csak sötétben tapogatózunk. –Eleget ahhoz, hogy tudjam, aggódnunk kell érted. Ha el kell rejtőznöd előlük, vagy…
Ezúttal elmosolyodott, felém fordult, és megfogta a két kezem.
- Nem kell elrejtőznöm, Giovanni. És nem kell félnem tőlük. Séth fiai őrültek, de nem árthatnak nekünk.
Olyan őszintének tűnt, és annyira kedves volt, hogy egy pillanat alatt levett a lábamról. Azt a gondolatot persze nem tudta kiűzni a fejemből, hogy veszélyben van a gyilkosok miatt.
- Eva, tudnod kell, hogy én és Francesco bármiben a segítségedre lennénk. Ha elmondanád…
- De nincs mit elmondani, kedves kuzin. Egyikünk sincs komolyan veszélyben.
Nem tudtam nem felfigyelni a különös fogalmazásra. Valahogy azt sejtette, hogy a veszély, ami most les rájuk, már megszokott, és mindennapos. Kezdtem azt hinni, hogy valóban megőrültem, és mindenben többet látok, mint amit ténylegesen takar. Talán hogy idegességemről eltereljem a figyelmem, témát váltottam, amivel ha lehet még inkább fokoztam a hangulat kellemetlenségét.
- Megcsodáltam az oltárszobrot. És nem tudtam nem észrevenni, hogy Velence nőalakjának az arca milyen csodásan gyönyörű…
Egy pillanatra elfordult, de nem engedtem el a kezét. Ha az arcán nem is láttam, a bőrén éreztem, ahogy egészen finoman megfeszülnek finom kezének izmai.
- Nahát, ha nem mondod, fel sem tűnik… Már sokszor csodáltam meg ezt a kettőst, de eszembe sem jutott Velencét figyelni, a szűzanya mindig sokkal inkább magára vonta a figyelmem…
- Akkor biztosan azt sem vetted észre, mennyire hasonlít rád…
Elgondolkodva nézegette a szobrot, aztán mint aki nem talál magyarázatot, de nem is érdekli túlságosan a kérdés, megvonta kerek, fehér vállacskáját.
- Ezek szerint igen sok asszony élhetett, aki hasonlított ránk, vagy valamely ősömről mintázta volna a szobrát a művész? Már kezdek aggódni, hogy elveszítem az egyediségemet…- mondta vidám kis mosollyal. De biztos voltam benne, hogy nem őszinte.
A nyári nap betűzött a katedrális ablakain, vékony fénycsíkokat rajzolva a levegőbe, és a padlózatra, az egyik sugár éppen Evat borította valami fenséges, hozzá illő mennyei fénybe. De életemben először nem hittem neki…
- És ha valamiért engem is odacitálnak?!
- Ugyan, Giovanni, nem te voltál az egyetlen Velencében, akit meggyógyított.
- De honnan tudhatod, hogy nem fogják mindünket kihallgatni? Honnan tudhatod, hogy nem vádolnak majd meg engem is?! Hogy nem sütik rám, hogy csak úgy nyertem vissza az egészségem, hogy felesküdtem a gonosz nevére?!
Francesco ezúttal nem mulatott a félelmeimen, és ez jobban bosszantott, mint amikor kinevetett. Bosszantott, mert még inkább félelemmel töltött el, minden bizonnyal neki is hasonló gondolatok járhattak a fejében, mint nekem.
- Nyugodj meg Giovanni! A Forterocci, és a Censio család épp eleget adakozik az egyháznak, hogy ne tudjanak ilyen rágalmakkal rád támadni.
- Igaz… - sóhajtottam, de mégsem nyugodtam meg. – Az egyház sosem felejti el a nevünk, amikor bőkezű adományokat gyűjtenek… de azt hiszem, azonnal romlana az emlékezetük, hogyha ilyen ügyben kellene kiállniuk valaki mellett!
Fivérem nem válaszolt, csak gondterhelten nézte dühöngésemet. Tehetetlennek éreztem magam, és féltem. Szinte észre sem vettem, amikor magamra hagyott, és kiment a szobából.
- Ez is Lucio hibája!- kiáltottam, most már csak magamnak. – A házamba hoz egy ilyet…
Először teljesen összetörtem, és csakis kilátástalan sorsomat tudtam siratni. Másoknak bizonyára mókásnak hathat, hogy ennyire rettegtem valamitől, aminek egyelőre még az esélye is kicsi volt. Talán magam sem tulajdonítok neki ekkora jelentőséget, ha nincsenek a furcsa előzmények. De egyre inkább aggasztott a lehetőség, hogy családom távoli tagjai esetleg ott végzik a doktor mellett. Akkor aztán rólam se mossa le senki, hogy részese voltam tetteiknek, és valljuk be, én magam sem hinném el másnak.
Francesco nemsokára az apjával tért vissza. Én még mindig nem voltam olyan állapotban, hogy ésszerűen össze tudjam foglalni a dolgokat, így miután percekig össze-vissza beszéltem az öregebb Censio elhallgattatott. Fivérem mondta el helyettem, miről is van szó, persze csak nagy vonalakban. Abbéli félelmeinkről, hogy Eva-t is belekeverhetik a dologba egyikünk sem szólt, sőt a nevét a grófnő sem említettük. Valószínűleg mindkettőnket ugyanazon ok vezérelt, a történtek ellenére sem változtak a hölgy iránti érzéseink, és nem akartuk bácsikám rosszallását a fejére vonni. Ha most rosszat hall felőle, az később esetleg az útjában lehetne további terveinknek.
Tehát nem említettük aggályainkat, Francesco csak a puszta tényekre szorítkozott beszámolójában. Elmondta, hogy mivel vádolják a doktort, és hogyan gyógyított ki nyavalyámból. Hogy tartunk tőle, hogy esetleg meg találnak majd keresni minket is.
Az öreg egy ideig hümmögött, rémesen idegesítő szokása volt ez, főként, amikor az ember sürgősen szeretett volna megnyugtató választ kapni. Még bort is hozatott magának, én közben már véresre martam a tenyerem, és félelmemmel küszködve figyeltem minden moccanását.
- Nem kell aggódnotok – mondta végül. – Egyikőtök neve sem fog felmerülni a tárgyalás folyamán.
Úgy mondta, mint aki teljességgel biztos a dolgában, és nem is értem miért, de valamelyest megnyugtatott vele.
Hogy hogyan tudta elintézni
Francesco Censio, hogy ne keveredjünk gyanúba, arról csak sejtéseink voltak, és
a mai napig sem tudok biztosat. Számtalan barát, ismerős, és lekötelezett állt
azonban rendelkezésére a legfelsőbb körökből is, így nem kétlem, hogy a tanács
tagjainak néhányával is együtt iszogatott alkalomadtán. Mindenesetre igaza
lett, nem merült fel a nevünk. A Tízek tanácsát úgy tűnt nem is igen érdeklik a
doktor sikeres, vagy sikertelen gyógyításai. Bármilyen váddal is citálták oda,
a valódi per már rég nem arról szólt, hogy Massimo Asti az ördöggel cimborál,
avagy sem.
Minden egyes nap ott voltam, amikor az ügyét tárgyalták, és bácsikám ígéretének ellenére szorongva figyeltem, mi is folyik odalent a tárgyaláson. A karzaton ültem, hogy a lehető legkevésbé tűnjek fel, még saját ismerőseimet is kerültem, befelé, és kifelé menet igyekeztem arcom eltakarni, és a tömegben maradni, nehogy valaki észrevegyen. Felesleges óvatosság volt ez részemről, hisz nemesként akár szórakozásnak is tekinthettem volna az ilyen ügyeket, - ahogy annyian mások köreinkből- senki nem gondolt volna rosszra, de aki fél, az ellenséget sejt a legapróbb árnyékban is. Még Evat is elkerültem, amikor olykor ott láttam, és csak távolról figyeltem, mit is szól az eseményekhez. Ő koránt sem volt ott olyan gyakorisággal mint én, de néhányszor megjelent, és egyértelműen figyelemmel követte az eseményeket.
- Biztos vagyok benne, hogy csak az unokafivére iránti aggodalom- mondta nem túl sok meggyőződéssel Francesco, amikor beszámoltam neki a bájos kisasszony látogatásáról a törvényszéken.
Bár nem volt megnyugtató válasz, mindketten hajlamosak voltunk inkább elfogadni, minthogy ennél jobban belemélyedjünk.
Mint mondtam, a vád végül mégsem a sötét praktikákról szólt, érintőlegesen említették csak, aztán nagyon hamar megváltozott a hangnem. Massimo Astit árulással vádolták, Velence ellenes tevékenységgel, és néhány nemes személye elleni sérelmekkel. Így persze megnyugodhattam, hisz ezekkel kapcsolatban tényleg nem merülhetett fel egyikünk neve sem, de a dolog egyre furcsább, sőt bizarrabb lett számomra.
- Talán csak én kezdem mániákusan összekötni azt is, aminek semmi köze egymáshoz – mondtam idegesen, fel-alá mászkálva a szobában, - de igen furcsa véletlen, hogy éppen azok vádolják Asti doktort, akik az elmúlt időszakban meglepően jó viszonyba kerültek nem kedvelt spanyol ismerősünkkel…
- Nem Giovanni… Attól tartok, ez nem lesz véletlen. Azt kell mondjam, alábecsültük Don Emiliot, és valószínűleg ezt a Séth-társaságot is.
Massimo Asti nem volt nemesi származású, így persze jóval könnyebb volt perbe fogni, és elítéltetni, mint akár Castellione gróf bármely családtagját, vagy akár minket. De mégis aggasztott, hogy ha ezt ilyen könnyű volt elérni, akkor egyszer talán sor kerül Luciora is. Persze mondanom sem kell, hogy nem ő volt félelmeim középpontjában.
A doktort elítélték, ez nem is volt kérdéses. Furcsa mód senki nem állt ki mellette, egyetlen barát, ismerős, vagy általa megmentett nemes sem emelte fel a szavát mellette. Én sem. Túlzottan is érdekelt saját kényelmem, és nem akartam olyasmibe keveredni, amiből épp csak sikerült kimaradnom. Egy ember élete nem jelentett annyit, hogy besározzam a nevem, de még annyit sem, hogy kellemetlenségeket vállaljak miatta. Másokkal ellentétben nekem azonban nem volt olyan könnyű tükörbe néznem, miután hallottam az ítéletet. Gyanítom, voltak akkor a teremben olyanok, akik sokkal többel tartoztak a doktornak nálam, mégsem emeltek szót érte.
Az ítélet végrehajtására azonban nem került sor. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére a doktort másnap elrabolták, vagy megszöktették. Ritka esemény volt az ilyen, Casanova híres szökéséről még ma is regéltek, hosszú évtizedek elteltével. Igaz, ő a dózse palotából szökött meg, ami a maga nemében példátlan tettnek minősült, egyedül, segítség nélkül, legalábbis így szólt a legenda. A doktort éppen át akarták kísérni új „otthonába” ahol nem töltött volna sok időt a vesztőhely előtt, de az őrei eltűntek, és velük együtt a fogoly is. Egész Velence erről beszélt, de csupán néhány napig, aztán új izgalom hozta lázba az úri társaságot. Egy színész-híresség érkezett Velencébe, és mindenki azon igyekezett, hogy ha csak rövid időre is, de a közelébe kerülhessen, láthassa, megérinthesse, pár szót válthasson vele, hogy aztán minél színesebben adhassa elő a történetet az úri szalonokban. Asti doktort, és furcsa szökését így pillanatok alatt elfelejtették. De számomra egy újabb rejtély volt, ami újabb csomót kötött Eva és Emilio körül bonyolódó szálakra.
Minden egyes nap ott voltam, amikor az ügyét tárgyalták, és bácsikám ígéretének ellenére szorongva figyeltem, mi is folyik odalent a tárgyaláson. A karzaton ültem, hogy a lehető legkevésbé tűnjek fel, még saját ismerőseimet is kerültem, befelé, és kifelé menet igyekeztem arcom eltakarni, és a tömegben maradni, nehogy valaki észrevegyen. Felesleges óvatosság volt ez részemről, hisz nemesként akár szórakozásnak is tekinthettem volna az ilyen ügyeket, - ahogy annyian mások köreinkből- senki nem gondolt volna rosszra, de aki fél, az ellenséget sejt a legapróbb árnyékban is. Még Evat is elkerültem, amikor olykor ott láttam, és csak távolról figyeltem, mit is szól az eseményekhez. Ő koránt sem volt ott olyan gyakorisággal mint én, de néhányszor megjelent, és egyértelműen figyelemmel követte az eseményeket.
- Biztos vagyok benne, hogy csak az unokafivére iránti aggodalom- mondta nem túl sok meggyőződéssel Francesco, amikor beszámoltam neki a bájos kisasszony látogatásáról a törvényszéken.
Bár nem volt megnyugtató válasz, mindketten hajlamosak voltunk inkább elfogadni, minthogy ennél jobban belemélyedjünk.
Mint mondtam, a vád végül mégsem a sötét praktikákról szólt, érintőlegesen említették csak, aztán nagyon hamar megváltozott a hangnem. Massimo Astit árulással vádolták, Velence ellenes tevékenységgel, és néhány nemes személye elleni sérelmekkel. Így persze megnyugodhattam, hisz ezekkel kapcsolatban tényleg nem merülhetett fel egyikünk neve sem, de a dolog egyre furcsább, sőt bizarrabb lett számomra.
- Talán csak én kezdem mániákusan összekötni azt is, aminek semmi köze egymáshoz – mondtam idegesen, fel-alá mászkálva a szobában, - de igen furcsa véletlen, hogy éppen azok vádolják Asti doktort, akik az elmúlt időszakban meglepően jó viszonyba kerültek nem kedvelt spanyol ismerősünkkel…
- Nem Giovanni… Attól tartok, ez nem lesz véletlen. Azt kell mondjam, alábecsültük Don Emiliot, és valószínűleg ezt a Séth-társaságot is.
Massimo Asti nem volt nemesi származású, így persze jóval könnyebb volt perbe fogni, és elítéltetni, mint akár Castellione gróf bármely családtagját, vagy akár minket. De mégis aggasztott, hogy ha ezt ilyen könnyű volt elérni, akkor egyszer talán sor kerül Luciora is. Persze mondanom sem kell, hogy nem ő volt félelmeim középpontjában.
A doktort elítélték, ez nem is volt kérdéses. Furcsa mód senki nem állt ki mellette, egyetlen barát, ismerős, vagy általa megmentett nemes sem emelte fel a szavát mellette. Én sem. Túlzottan is érdekelt saját kényelmem, és nem akartam olyasmibe keveredni, amiből épp csak sikerült kimaradnom. Egy ember élete nem jelentett annyit, hogy besározzam a nevem, de még annyit sem, hogy kellemetlenségeket vállaljak miatta. Másokkal ellentétben nekem azonban nem volt olyan könnyű tükörbe néznem, miután hallottam az ítéletet. Gyanítom, voltak akkor a teremben olyanok, akik sokkal többel tartoztak a doktornak nálam, mégsem emeltek szót érte.
Az ítélet végrehajtására azonban nem került sor. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére a doktort másnap elrabolták, vagy megszöktették. Ritka esemény volt az ilyen, Casanova híres szökéséről még ma is regéltek, hosszú évtizedek elteltével. Igaz, ő a dózse palotából szökött meg, ami a maga nemében példátlan tettnek minősült, egyedül, segítség nélkül, legalábbis így szólt a legenda. A doktort éppen át akarták kísérni új „otthonába” ahol nem töltött volna sok időt a vesztőhely előtt, de az őrei eltűntek, és velük együtt a fogoly is. Egész Velence erről beszélt, de csupán néhány napig, aztán új izgalom hozta lázba az úri társaságot. Egy színész-híresség érkezett Velencébe, és mindenki azon igyekezett, hogy ha csak rövid időre is, de a közelébe kerülhessen, láthassa, megérinthesse, pár szót válthasson vele, hogy aztán minél színesebben adhassa elő a történetet az úri szalonokban. Asti doktort, és furcsa szökését így pillanatok alatt elfelejtették. De számomra egy újabb rejtély volt, ami újabb csomót kötött Eva és Emilio körül bonyolódó szálakra.