Második Fejezet - Éva

A karneváli időszak után egy hónappal tartottuk az estélyt. Nem csak mi magunk, de vendégeink is jóelőre készültek, és bizony nem kis megmérettetésnek számított egy ilyen első próbálkozás. Mégis, inkább várakozással tekintettünk rá, mint aggodalommal. A pénzt ezúttal sem kíméltük, és ahogy a berendezésnél, itt se néztük, mi mennyibe kerül, csak hogy a legjobb legyen. Vonatkozott ez természetesen a zenészekre, az ételekre, az italokra, és a felvett személyzetre is. Végre eljött a nap, és alig volt már idő az első vendégek érkeztéig. A szobámban készülődtem, az utolsó simításokat végezve bársony ruházatomon, és a kezembe vettem az apró kis ékszert, amit szívem akkori hölgyének szántam. Francesco bácsitól elég szép jövedelmet kaptunk, hogy az ilyesfajta csecsebecséket megengedhessük magunknak, még akkor is, ha a hölgy, aki kapta, hónapról hónapra cserélődött. Mert miért ne lett volna így? Mindketten túl fiatalok, és túl szeleburdiak voltunk ahhoz, hogy lekössük magunkat egyetlen asszony mellé, lehetett az a legbájosabb kisasszony, vagy a legtapasztaltabb kurtizán, egy sem maradt meg mellettünk sokáig ebben az időben. Egy bross virág volt, Liliom, ha jól emlékszem, közepén sárga, a virág maga fehér arany, széle apró gyémántokkal kirakva. Nem volt nagy, de finom, és drága ékszer volt, amit Marietta S. kisasszonynak szántam, remélve, hogy ajándékomat hasonló szívélyességgel viszonozza majd.
Francesco bácsi volt az első, aki megérkezett. Olyan elégedettséggel szemlélte meg a termeket, mintha saját palazzojába érkezne haza újdonsült nejével, és mutogatná az érkezésükre feldíszített szobákat. Elégedett volt, és bár mi magunk is kitettünk magunkért, azért az est további részében is gyakorta feledkezett meg róla, hogy itt bizony nem ő a házigazda. De nem vetettük a szemére, hagytuk, hagy élvezze ki a helyzetet, és mi is ezt tettük. Marietta és kísérete egy órával később érkezett, addigra már kezdett összegyűlni a mulató tömeg. Onnantól kezdve nem is nagyon figyeltem az érkezőket, csak a kisasszonyt, akinek ajándéka a zsebemben lapult. Jó időbe telt, mire sikerült elragadnom kíséretétől, és mire elég sokat táncoltunk ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a távozásunk. Persze ahogy illik, kezdetben nem akart tovább menni az erkélynél, amit a bálterem ragyogó fényei még kellően világosba vontak, de az ajándék ígéretével sikerült lecsábítanom a télikertbe. Nem volt túlzottan nagy, hisz ki is büszkélkedhetne Velence legzsúfoltabb utcájában komolyabb kerttel, de a kora tavaszi csípős éjjelen nem is volt baj, hogy nem a szabad ég alatt sétálgattunk. Nem gyújtottam fényt, igyekeztem úgy intézni, hogy egy kellemesen homályos kis sarokban álljunk meg, és végre elővettem az ékszert. Elragadtatással az arcán nézegette a kis csecse-becsét, és nem sokkal később forró csók lett a jutalmam az ajándékért.
Az este további részéről nem számolnék be részletesen, elég annyi, hogy heves lángolásomban el is feledkeztem róla, hogy házigazdaként vannak bizonyos kötelezettségeim, és jócskán közelgett már a hajnal, amikor visszatértem vendégeink közé. Ahogy az efféle mulatságokon nem volt ritka, úgy nálunk is megtette hatását a finom fűszeres bor, és S. kisasszony kísérői ügyet sem vetettek rá, merre kószálhatott egész idő alatt védencük. A vendégek lassan haza készülődtek, a szolgák lesegítsék a lépcsőkön az imbolygó uraságokat, vége lett az első bálunknak úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogyan is sikerült.
Francescot nem találtam. Arra gondoltam, visszavonult, és nem is háborgattam, magam is nyugovóra tértem, elégedetten az éjszakai élményekkel.

Dél körül járt már, mire felébredtem, szolgáink már jól tudták, hogy egy-egy estély után nem ildomos bennünket zavarni. Mire lementem, hogy egyek, már az ebédidő is jócskán elmúlt, Francescót azonban nem láttam sehol.
- A fiatalúr nem érzi jól magát, kérte, hogy ne zavarja senki- jött a válasz kérdésemre.
Biztos voltam benne, hogy kedves rokonom mindössze túl sokat ivott az éjjel, ahogy már nem először, így nem is tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a dolognak. Estig magam is pihentem, aztán meglátogattam Velence egyik jónevű kurtizánját, aki mindig örömmel fogadott. Ezúttal nem időztem nála oly hosszasan, mint szoktam, némi szórakozás után hazatértem, és másnap már alig vártam, hogy Francescóval megoszthassuk élményeinket.
Ám legnagyobb meglepetésemre, és legmélyebb sajnálatomra, Giorgio, Francesco személyi inasa azzal fogadott, hogy ura még mindig nem érzi jól magát, sőt egyre rosszabbul van. Ezúttal már komolyan aggódni kezdtem, kedves testvéremet sokkal keményebb fából faragták, minthogy két teljes éjszakát kihagyjon egymás után a jóból. Talán valóban valami betegség szállta meg? Aggodalmam tovább nőtt, amikor a délután folyamán doktort hivatott. Amióta megismertem soha nem hagyta, hogy kuruzslók kezeljék, és egyetlenegyszer sem döntötte le a lábáról egy-két napnál tovább semmiféle kórság.
Amikor a doktor kilépett a szobájából, vártam rá.
- Kérem, doktor, hogy van a fivérem?
Az orvos végigmért, aztán jóindulatúan elmosolyodott.
- Ne aggódjék, signore, nincs nagy baj. Pihenésre van szüksége, egyelőre többet én sem tudok mondani. Semmiféle fertőző kór nem gyötri, csupán nagyon kimerült. Nem tudja, érte valamiféle vérveszteség az elmúlt időben?
Határozott nemet intettem. Ha párbajozott volna, azt tudnám. Főként, ha komolyan megsérül, és az erre utaló jeleket nyilván az orvos is felfedezte volna. Csak hümmögött, aztán a vállamra csapott.
- Nem kell aggódnia. Néhány nap múlva visszajövök, de addigra emlékezni sem fog rá, hogy ágyban volt.
De nem így lett. Francesco állapota nem javult. Amikor bementem hozzá sápadt volt, szeme beesett, mint aki nem tud aludni, és alig mozdult meg, hogy üdvözöljön.
- Drága Giovannim, felesleges az orvos, úgysem tud meggyógyítani.
Egyszerűen nem értettem, és nem tudtam mire vélni a helyzetet. Egy széket húztam az ágya mellé, és leültem.
- Miért mondod, hogy nem tud meggyógyítani?
- Meg fogok halni- sóhajtotta olyan komolyan, hogy rossz érzés fogott el. Említettem már, hogy Francesco sosem beszélt halálról, elmúlásról, vagy az elhunytakról, így tőle még szokatlanabb, és ijesztőbb volt ez a mondat. - Meghalok, hacsak nem láthatom viszont.
Egy pillanatra összeráncolódott a szemöldököm, aztán elmosolyodtam. Ha hölgyről van szó, akkor bizonyára nincs komoly baj. Már kezdtem megijedni.
- Hát, ez esetben üzenjünk érte… De akkor mondd el, ki is a kisasszony, akit meg kell hívjak?
- Éppen ez az drága öcsém!- kiáltotta kétségbeesve, és olyan erővel ragadta meg a kezem, ahogy beteg nem tudja, erejének híján. – Egy tünemény… Akinek még a nevét sem tudom!
- Ugyan, Francesco, kelj fel, vegyük a nyakunkba az úri házakat, valamelyik estélyen majdcsak összefutsz szíved hölgyével, vagy ha nem, hát lesz helyette egy új!- feleltem nevetve, mert már kétségem sem volt afelől, hogy tréfa áldozata vagyok.
- Nem Giovanni, ez most más. Érzem, tudom, végzetes szerelem…
-A nevét sem tudod, csupán egyszer láttad, miféle szerelem az, ami ilyen hevesen ég, és ennyire emészt?
De nem válaszolt, visszahanyatlott az ágyra, és elaludt. Egy ideig ültem még a lesötétített betegszobában, aztán látva, hogy nem folytatja a megkezdett társalgást, inkább távoztam. Nem tudtam helyre tenni magamban a történteket. Egyik felem szentül hitte, hogy Francesco megtréfál, ahogy annak idején a tanárainkat, nevelőinket nem egyszer. Másik felem azonban komolyan aggódott, és nem is a titokzatos tünemény miatt, inkább azért, ahogy fivérem rám nézett. Mintha az őrület, és a józanság állandó csatáját véltem volna felfedezni a tekintetében. Lehetséges lenne, hogy egy nő valóban ennyire elszédítsen egy férfit? Ráadásul Francesco Censiot?!

            Türelmesen vártam, de állapota nem javult. Nem evett, és alig lehetett megitatni vele valamit, az orvos már lassan minden nap jött, de csak a fejét csóválta, hogy újabb, és újabb csodaszerei sem hatnak. Alig voltam képes megakadályozni, hogy meglékeljék a koponyáját, miután a többszöri érvágás sem segített. Nem is értem, valaki, akiről azt mondják, hogy vérszegény, miért kell, hogy még több vérveszteséget szenvedjen el az újbóli, és újbóli érvágásokkal…
A doktort elküldtem, de a következővel sem jártunk jobban, egyikük sem volt képes se újat mondani, se tenni. A legdrágább módszereket próbálták ki rajta, és némelyik oly gyomorforgató volt, hogy azt gondoltam, ha mástól nem, ettől biztosan a halálom kívánnám, ha én lennék beteg. Már lassan nekem sem volt kedvem kimozdulni otthonról, annyira aggódtam Francescóért, és bizony rég elfeledtem már azt az elképzelést, hogy pusztán játszik velem. Velence leghíresebb doktorát hozattam el, de az sem tudott semmit mondani, kipróbált egy-két gyógyszert, és kencét, de egyik sem használt, betegünk napról napra sápadtabb, soványabb, és erőtlenebb lett. Aggodalmam nőttön-nőtt, látva szenvedését, és hogy mit sem tudunk tenni ellene. Bizonyosak voltunk, hogy valami ismeretlen kórság gyötri, sem doktorai, sem magam nem írhattam ezt egyetlen asszony, és a szerelem rovására. Barátaink egy része hamar el is felejtkezett rólunk, de volt olyan, aki időről időre meglátogatott. Egyik ilyen volt a spanyol aranyifjú, don Armando de la Peral. Nem különösképp kedveltük, és sokszor mulattuk fellengzős stílusát, most mégis jólesett látogatása, és figyelme. De la Peral lovag nem csak szokatlan modoráról volt híres, de meglepő vonzódásáról is bizonyos okkult tudományok iránt, amit előszeretettel fitogtatott a társaságokban. Leginkább azért volt kedvelt, és részese a legtöbb estélynek, hogy a háta mögött kacaghassanak rajta, és bár jóindulatú embernek ismertük, ha hitét, és elképzeléseit valaki rossz szóval illette, bizony igen mogorvává, és támadóvá vált. Mint mondtam, közkedvelt volt mulatságos stílusa miatt, és többen a társaság bohócának tartották, mindezek ellenére jól esett valakivel beszélgetni, és hallani Velence pletykáit, az elmúlt hosszú hetek újabb, és újabb történéseit, melyekből sajnálatos módon kimaradtunk én és beteg Francescom. Miután kissé javította hangulatom, hogy megtudtam, hogy M. baronesse-t rajtakapták egy névtelen kis lovaggal, méghozzá nyilvános helyen, és hogy micsoda botrány volt C. herceg híres kancájának ellése körül, a lovag finoman megkérdezte, mit mondanak a doktorok Francesco egészségéről.
- Bár jobb hírekkel szolgálhatnék, Armando, de sajnálatos módon semmiféle javulást nem mutat a beteg. Gyenge, és erőtlen, azt mondják, olyan, mint egy súlyos sebesült, leszámítva, hogy szerencsére nincs láza. Semmilyen okot nem tudnak, ami efféle tüneteket produkálhatna, nem tudják, mi oka lehet állapotának.
- Megengedné barátom, hogy benézzek hozzá néhány pillanatra?
Néhány pillanatig haboztam, nem tudtam, jót tesz-e unokatestvéremnek, ha fárasztjuk, aztán rábólintottam. Talán egy régi ismerős látványa kissé jobb kedvre hangolja, vagy ha nem, akkor sem igen árthat.
Francesco ébren volt. Szobájának ablakai most is el voltak sötétítve, mint betegsége kezdete óta szinte mindig, nemrég még egészségtől ragyogó szép arca most beesett volt, és megtört. Lassan már magam sem szívesen léptem be ide, annyira zavart, hogy így kell látnom őt.
- Drága barátom! – lépett közelebb az ágyhoz Armando,- ön tényleg nincs a legjobb színben. A hölgyek le lesznek sújtva, ha megtudják, hogy még mindig nélkülözniük kell annyira kedvelt társaságát…
Francesco megpróbált mosolyogni, de láthatóan nehezére esett.
- Don Armando mit számít már nekem a hölgyek társasága? Csak annak az egynek a mosolyára vágyom, akinek a betege lettem…
- Nem mondhatja komolyan, hogy egy nő tette magával ezt- ráncolta a szemét a lovag, és úgy méregette fivérem, mintha nem tudná eldönteni, elhiggye-e ezt a képtelenséget, vagy sem. Nem szóltam bele beszélgetésükben, ám meglepődve figyeltem szavaikat.
- Ne mulasson balsorsomon, lovagom, ha látta volna a hölgyet, ön is a rabjává lett volna. Az óta nem tudom úgy lehunyni a szemem, hogy ne őt látnám…
Ez egyrészt magyarázatot adhatott Francesco fáradtságára, másrészről viszont roppant furcsálltam. Nem tudtam elhinni, hogy barátom, és fivérem, aki nagyobb gyakorisággal cserélgette szeretőit bárkinél, és egyetlen szemrevaló teremtésnél sem mulasztotta el, hogy próbálkozzék a széptevéssel még mindig, immár közel másfél hónap elteltével is egyetlen titokzatos asszony után sóvárogjék.
- Ilyet ne is mondjon, Francescóm! –kiáltott tiltakozva de la Peral, és maga elé emelte a kezeit. – még ha isten minden angyalának szépsége összegződne is benne, létezhet olyan nő, aki érdemes arra, hogy másra rá se nézzen az ember? Nem, barátom, nem is akarok hallani ilyen pokolbéli szörnyről…
- Ne beszéljen így… Az a hölgy szent számomra…
- Mert nem lát mást, barátom! Tudja, mi kellene önnek, kedves Francescóm? Kelljen fel, és sétáljunk egyet a délutáni napsütésben, meglátja, rögvest jobban érezné magát! Nézze, milyen csodás a tavasz, lassan átalussza itt a szobájában a virágzást, és ki sem használja az örömet, amit a nyíló kelyhek nyújthatnak!
De Francesco nem mosolyodott el a célzást hallva, csak halkan sóhajtott, de Armando, mintha meg sem hallotta volna pillanatok alatt az ablaknál volt, hogy kitárja azt, beengedve a tavaszi nap érlelte, virágillattól nehéz levegőt. Francesco úgy nyögött fel, mintha izzó vassal bökték volna meg, ahogy a fény az ágyáig ért, és fájdalmasan integetett, hogy húzzuk vissza a spalettákat. Giorgio mit sem törődve az aggodalmasan magyarázó lovaggal máris teljesítette ura parancsát.
- Jöjjön, Armando, ne fárasszuk ki túlságosan Francescot, szüksége van az erejére, hogy gyógyuljon…
De la Peral nem visszakozott, szépen elköszönt, és jobbulást kívánva távoztunk a betegszobából. Ám amikor az ajtó becsukódott mögöttünk, arcára különös árnyék vetült.
- Drága barátom, nagyobb a gond, mint sejtettük…
Valószínűleg döbbenten nézhettem rá, mert láthatóan megszánt, és belémkarolt, visszafelé haladva lakrészem fogadószobája felé, ahonnan indultunk, és ahol délutáni frissítőnket hagytuk, közben pedig beszélni kezdett.
- Giovannim, tudom jól, hogy mókásnak, és olykor bolondosnak tartanak egyes társaságokban, mikor kifejezem abbéli hitemet, hogy sok olyasféle dolog van e földön, melyet szem nem láthat, és az elme csak nehezen képes felfogni. Ön is tanult bizonyára hittant, és tudja, hogy a pokol teremtményei olykor közénk merészkednek. Nem kétli ezt senki, míg valaki nem állítja, hogy ilyesvalakivel találkozott, de hagyja csak el a száját a szó, hogy démon, rém, vagy vámpír, máris megbélyegzik, hogy őrült.
- Csak nem azt mondja, hogy szerencsétlen rokonomat valamiféle szörny támadta meg?
Mélyet sóhajtott, miközben visszaereszkedett a kényelmes karszékből, ahonnan a beteglátogatáskor felálltunk, és elgondolkodva kezébe vette poharát.
- Hosszú ideje betegeskedik, és a doktorok bármit is próbáltak ki, nem jutottak eredményre. Erőtlen, és mintha erejét vérével együtt vesztette volna el, sápadt, és láthatóan beteg. Megszállottja egy asszonynak, akit rajta kívül nem látott talán senki, ez mind egy irányba mutat. Az ön fivérét szegény barátom, egy nőstény vámpír kerítette hatalmába, és az kínozza.
Csend lett, olyan kínzó, hogy minden pillanat óráknak tűnt. Hallottam már rémmeséket vámpírokról, tudtam, hogy mit takar e név, de sosem hittem jobban az éji vérszopókban, mint bárki más. Hiányos ismeretim alapján persze illettek Francesco betegségének jegyei az Armando által említett „kórra”, de józanabbik felem nem akarta elhinni, hogy a természetfeletti erők játszadoznának frissen megvett kúriánkban.
- Hogyan lehet erről bizonyosságot szerezni, és mit tehetünk, ha igaznak bizonyul a gyanúja? – kérdeztem végül, igyekezve tompítani hangomban izgatottságomat.
- Giovanni, barátom, ehhez én kevés lennék, de van egy igen kedves ismerősöm, aki segíthet önnek megtalálni a szörnyet, és végezni vele. Amint hazatérek, írok neki, és meghívom magamhoz, ha érkeztéig sem javulna Francesco állapota, ugyan, mit veszíthet vele, ha ő is megnézi, ahogyan annyi doktor már az elmúlt időben?
Érvelése meggyőző volt, és bár a vámpírok említése belőlem is előhozta a hitetlenkedést, valóban nem volt mit veszítenem. Hálát éreztem segíteni akarásáért, és búcsút vettem tőle.
Távozta után sokáig ültem még egy helyben szavain töprengve. A következő napokban szinte megszállottja lettem a gondolatnak, hogy vámpír jár Francesco szobájában, és gyötri fivéremet, drága vérét, és életét rabolva.

Ám szerencsére, mire Armando barátja megérkezett, cirka tíz nap elteltével, Francesco állapota megfordult. Egy nap, alig fél héttel a lovag látogatása után, ügyeim intéztem a városban, ezek végeztével pedig hazasiettem, ahogy Francesco betegségének kezdete óta egyre inkább szokásommá vált. Délután volt, a nap ragyogó fényében egészen addig jókedvűen üldögéltem a gondolában, mit sem törődve a hajóssal, míg eszembe nem jutott fivérem állapota. A palazzo előtti márvány lépcsősor előtt azonban egy „gazdátlan” gondola várakozott. Utasa nem volt, csupán az evezős várakozott méla unalomban üldögélve a ladikban. Hamarosan azt is láthattam, kié, egy sugárzó szépségű fiatal hölgy távozott palotánkból, apró lábaival sietve szedte a márvány lépcsőket, és szó nélkül hagyta, hogy besegítsék a csónakba. Legyezőjét összecsukva nyúlt nehéz szoknyája után, ahogy az utolsó lépcsőkről ellépett, és egy pillanatra felfedte így az arcát. Mintha ismerős lett volna, de szent esküvel fogadnám meg a mai napig, hogy nem láttam még azelőtt. Bájos arcának finom vonalai távolról is elárulták üde bőrének bársonyosságát. Ajkai vörösen ragyogtak, szép metszésű finom orra inkább vallott valamiféle távoli származásra, mint ránk, olaszokra. Szeme kék volt, és ha az éghez hasonlítom, nem tudom leírni azt a színt, amit valójában tükrözött. Metszése is szokatlan volt kissé, de zavarba ejtően vonzó, mintha mosolygott volna, ahogy rám pillantott futólag. Haja világos barna színe ragyogó fényt kapott a délutáni aranyló napfénytől, és a benne csillogó hajtűk festményi tökéletességgel tartották össze kontyba rakott fürtjeit, melyek végül arca mellett elfésülve egészen a szívéig omlottak. Hosszú, világos ruhát viselt, kecses, vékony alakját csak még törékenyebbé tette, keblén az áttetsző kendő arannyal volt hímezve, mely egy nálam sokkal szentéletűbb férfi figyelmét is arra felé irányította volna. Csupán egy pillanatra láttam, de mintha elmémbe égett volna a kép, és mire meg tudtam mozdulni, hogy én magam is kilépjek a lépcsőre, az ő gondolája már jócskán elhagyta a palotánk előtti részt, és éppen elfordult. A hölgy, bárki volt is, nem pazarolta rám figyelmét, bármiért is jött, láthatóan elvégezte már, és sietős lehetett az útja, én magam pedig, mint akit elvarázsoltak, nem voltam képes időben megmozdulni, hogy bemutatkozzam.
- Ki volt ez a hölgy?!- kérdeztem az első szolgát, aki az utamba került.
-A signorina Francesco urat látogatta meg- hangzott a gyors felelet, és mielőtt tovább kérdezhettem volna, a lakáj elsietett.
Francescót… Kettesével szedtem a lépcsőket, hogy mielőbb fivérem betegszobájához érjek. A vámpír-elméletet már ennyi idő alatt is végleg elvetettem, tekintettel arra, hogy a hölgy porcelán tökéletességű bőrét láthatóan nem zavarta a napfény, és ha sokat nem is, de annyit tudtam ezekről a lényekről, hogy nem merészkednek ki a fényre.
Francescot azonban nem találtam a szobájában, kint ült egyik teraszunkon, mellette gyümölcs, és bár a betegség még mindig erősen látszott rajta, a kedélye leírhatatlan javulást mutatott.
- Drága testvérem! – fogadott kitörő örömmel, -  perceken múlt csak, hogy elmulasztottad látni az én csodámat, és így továbbra is kételkedni fogsz létezésében…
Letelepedtem mellé, azzal a szent céllal, hogy kifaggassam, de ebbéli törekvésem teljesen feleslegesnek bizonyult, hisz beszélt ő magától is.
- Az estély másnapján Genovába utazott betegeskedő édesapjához, és csupán most tért vissza. Hallva szomorú állapotomról rögvest hozzám sietett, hogy aggodalmát, és jókívánságait kifejezze…
Életemben először éreztem némi irigységet Francesco „szerencséjét”  látva, ám mélyen megnyugtatott a változás, melyet fivéremen tapasztaltam. A hölgy valóban gyönyörű volt, és volt benne valami megfoghatatlan, a szépségén túl, mely úgy sugárzott belőle, hogy a néhány pillanat, míg láttam is elég volt hozzá, hogy múlhatatlan emléket hagyjon bennem. Meglepetésem azonban még nem volt teljes, Francesco közölte, hogy meghívta a kisasszony vacsorára egy hét múlva, aminek rendkívül örültem, és mikor ismeretlen, szépséges látogatónk kiléte után érdeklődtem fivérem szinte áhítattal ejtette ki a nevét.
- Eva Castellione grófnő…

Mondanom sem kell talán, hogy döbbenetemből felocsúdni mily hosszú ideig tartott, bár Francesco előtt igyekeztem palástolni érzéseimet, hiszen nem beszéltem neki az apám szobájában talált levelekről. Kezdtem azonban kételkedni benne, hogy a szépséges hölgy rozzant, és bolond apám szeretője lehetett. Újraolvastam levelezésüket, és be kellett látnom, hogy bizonnyal őrület szállt rám, mikor ezekre a sorokra ilyen gyanakvással tekintettem. De fel nem foghattam, hogy Eva Castellione hogyan, és hol ismerhette meg apámat, és vajon miféle okból válthattak ilyen személyes leveleket. Egyre csak Eva járt a fejemben, a titok, mely családunkhoz fűzte, és a szépsége, melyet egy pillanatra sem tudtam elfelejteni. Épp oly hévvel vártam a vacsorát, mint Francesco, és bár cseppet sem volt sem illendő, sem tisztességes, hogy beteg fivérem egyetlen gyógyírja után ilyen komolyan érdeklődöm, mégsem riválisnak, hanem sokkal inkább cinkosnak tekintettem őt ebben a kérdésben.
Természetesen –bármennyire szerettük is volna- a hölgy jóhíre érdekében nem tehettük meg, hogy egyedül neki adunk vacsorát, így kíséretén túl még néhány vendéggel számolnunk kellett.  Minthogy Armando barátunk heves lelkesedéssel jelezte, hogy nagytudású ismerőse hívására a városba érkezik, meghívtam mindkettejüket, hagy lássa a saját szemével, hogy nem holmi véren élősködő döglött húsú rémség volt fivérem betegségének okozója. Már előre készültem rá, milyen mulatságos lesz megdöbbent arcát látni, és győzelmet aratni most már nevetségesnek tűnő elméletük felett. Nem is sejtettem, ezzel miféle borzalmakat indítok el.
Francesco ragaszkodott apja jelenlétéhez. Hiába tanácsoltam, hogy várjon még vele egy kis ideig, hisz túlzottan korai lenne még a hölgyet bemutatnia, főként, hogy mindössze harmadik találkozásuk lesz, és abból is az első kettő meglehetősen furcsára sikeredett, ő azonban megnyugtatott, hogy nem fog elhamarkodni semmit, csupán kíváncsi. Apja épp elég jól ismeri az itáliai családokat, hogy információkkal tudjon szolgálni, amikor csak szükséges, azon kívül kora ellenére szellemes, és jó társaság, ami bizonyára oldani fogja a feszültséget Eva kíséretében is. Egyet kellett értsek, ám lelkem mélyén kissé zavart az elképzelés, hogy Francesco oly nagyra tartja a hölgyet, hogy azonnal be is kívánja mutatni atyjának. Zavart, és talán éppen azért, mert én magam is így tettem volna a helyében.
Izgatottságunk napról napra nőtt, mint a gyermekeké, akik a karácsonyt várják, előre érezve a még el sem készült ünnepi sütemények illatát. De ez a várakozás örömmel töltött el mindkettőnket, és bár normális lett volna, hogy Eva iránti rajongásunk közénk furakodjék, csak még szorosabbra forrasztotta szeretetünket, és barátságunkat. Mint gyermekként, most is szinte elválaszthatatlanok lettünk.
Eva Francesconál tett látogatásának másnapján levelet kaptam Marietta S. kisasszonytól, melyben közölte, hogy meg kívánja szakítani eddig sem túl szoros „barátságunkat”, és kéri, ne keressem többé, mint udvarlója. Való igaz, hogy az elmúlt hetekben elhanyagoltam a hölgyet, és csinos, fiatal, heves kisasszony lévén az sem lepett meg, hogy máris akadt újabb széptevője. A levélen csupán mosolyogtam. Ha „nem túl szoros barátságunk” részletei napvilágot látnának, bizony az előkelő ifjú hölgy nem léphetne ki házuk ajtaján anélkül, hogy ne öntené el bájos pofikáját a szégyen pírja, de természetesen eszem ágában sem volt kínos helyzetbe hozni a kisasszonyt. Főként, hogy a levél semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem. Érdeklődésem ezelőtt sem volt nagyobb, mint bármely más hasonló esetben, így nem lett volna rám nézve komolyabb következménye szétválásunknak, de most még annyira sem érintett, mint máskor. Eva iránti szertelen rajongásom kezdetén mit foglalkoztam én bármely más nővel?! Olyan volt, mintha egy rózsabokortól megbabonázottan lépdelve az ember az út menti gazt letaposta volna.
Hihetetlen lassúsággal teltek a napok, de még inkább az éjszakák, hisz nappal Francesco és én a vacsora részleteit tervezgettük, szerveztük, így lekötöttük figyelmünket. De esténként nem volt kedvünk megjelenni az estélyeken, melyet barátaink adtak, és bár két-három alkalommal mégis elmentünk, hamar be kellett látnunk, hogy egyikünket sem mulattatja, ami eddig. Mindketten azt vártuk, hogy talán felbukkan Eva, de be kellett látnunk, hogy reménytelen, és szokásainktól eltérően nem voltunk olyan hangulatban, hogy elkápráztassuk környezetünket úgy, ahogy azt elvárták tőlünk. Ezt általánosságban Francesco betegségének számlájára írták, és még mindig látható gyengeségének tulajdonították, így szerencsére senki nem is sejtette a valóságot.
Kurtizánjaimnál tett látogatásaim is megcsappantak, és nagyon hamar egyetlen hölgyre korlátozódtak. Eddig kiélveztem a változatosság minden előnyét, úgy arcuk, alkatuk, mint tudásuk, és vérmérsékletük másságát. Most viszont ha látogatást tettem a hírhedt hölgyeknél csupán egyikük ágya vonzott. A Calypso nevet viselte, és azt beszélték, valóban görög, bár erősen kételkedtem már ebben akkor is, de a legkevésbé sem számított. Szépsége híres volt egész Velencében, de én mégsem éppen ezért éreztem mostanában fokozott vonzalmat iránta, hanem azon egyszerű, és szégyenletes okból, hogy Evara emlékeztetett. Nem tudtam volna megmondani, miért, mégis így volt, és élveztem a társaságát. Művelt, kellemes hölgy volt, igaz, rajongásom tárgyánál kicsit idősebb, mégis, ha vele voltam, azt képzeltem, Castellione grófnőt tartom a karomban. Ő csak mosolygott „gyerekes” hevületemen, és az sem zavarta, ha olykor Evanak szólítottam, ami nagyon hamar rendszeressé is vált. Ő maga ajánlotta fel, mikor már többedszer elvétettem, hogy ha ilyen figyelmetlenné tesz vágyam, egy másik asszony iránt, szólítsam nyugodtan olyan néven, ahogy az nekem tetszik. Hasonlatossága Evahoz akkor még nem is volt annyira szembetűnő, mint később, hisz akkor még csupán egyszer láttam a tüneményes kisasszonyt, ám a valóságot, mely olyan kézenfekvővé, és nyilvánvalóvá tett mindent, még nem is sejthettem.

Végre elérkezett a várva várt este. Bácsikám természetesen előbb érkezett, mint bárki, de minthogy ő szinte itthon volt, így fel sem tűnt senkinek. Oly korán jött, hogy az utolsó simításokat is látta, amit az étkezőben végeztek, és hallotta, amint a direkt ma estére hozatott zenészek befejezik hangszereik hangolását.
- Örömmel tölt el, hogy fiam ennyire gyorsan gyógyul- mondta letelepedve a fogadóteremben, láthatóan beszélgetésbe kezdve velem, hogy hiába akartam a készülődést folytatni, nem hagyhattam ott- mégis meglep, hogy pusztán néhány vendég kedvéért ekkora pazarlásra vetemedik.
Összeráncolta a szemöldökét, miközben a kezében lévő kristálypohárban vöröslő nemes óbor felszínét nézegette, mintha valami gonosz kis bogár akarná megkóstolni a drága nedűt.
- Pazarlásra?- kérdeztem szórakozottan, és hirtelenjében azt sem tudtam, mire gondol, eszem már azon járt, hogy ideje lenne átöltözzek, nehogy előbb érkezzen valaki, mint ahogy fogadni tudnám drága vendégeinket.
- A vacsora, a zenekar, a díszítés, akár egy komolyabb bálhoz is illenék, mégis kérdésemre csak annyit mondott, hogy néhány barátotokat hívtátok meg egy kellemes vacsorára. Ahogy elnéztem, valóban nem terítettek túl sok főre, így nem értem, miért kellenek a legdrágább zenészek, és a legelőkelőbb borok. Mondd csak Giovanni, miféle társaság lesz itt? Tán magát a dózsét várjátok asztalotokhoz?- kuncogott halkan.
- Ugyan- mosolyodtam el udvariasan én magam is. - Tényleg csupán néhány barátunk érkezik. Egy spanyol lovag, és idegen barátja, aki most érkezett a városba, Oroleone herceg, és bájos húga, és Eva Castellione grófnő néhány kísérőjével…
Bácsikám összehúzta a szemöldökét a név hallatára, és néhány pillanatig csak hümmögött. Láthatóan ismerte Eva, vagy a családja nevét, és ez olyan kíváncsisággal töltött el, hogy rögvest megfeledkeztem szobámról, és az öltözködéstől. Magam is leereszkedtem a bársony pamlagra, és érdeklődve figyeltem az arcát, nehogy egyetlen rezdülését is elmulasszam.
- Talán ismeri a hölgyet, bácsikám?
- Ki ne ismerné, akik a legfinomabb társaságokban forgolódnak, azok mind ismerik a Castellione család örökösét…
Ellentétben a tőle megszokottal, most meglehetősen szűkszavúnak tűnt, és ez kezdett aggasztani. Minthogy magától nem beszélt, nekem kellett kérdezzem, ami pedig mindig több veszélyt rejt, mint csupán hallgatni, és gyűjteni az információkat.
- Nem tudja, miféle kapcsolata lehetett a kisasszonynak a családommal?- kérdeztem, majd hogy gyorsan jóvátegyem figyelmetlenségem, hogy el ne áruljam a levelek titkát, hozzátettem- Mintha hallottam volna otthonunkban említeni a nevét.
- Hát nem tudod?- nézett rám enyhe meglepetéssel, aztán megvonta a vállát. – Pontosan nem tudnám megmondani, de úgy rémlik, hogy édesanyád rokona a hölgy.
Nem tudtam megszólalni. Úgy ültem ott, mint akit villám sújtott, és még arról is megfeledkeztem, hogy döbbenetemet palástolni igyekezzek. Mókásan nézhettem ki, mert egy idő után bácsikám felnevetett, és a vállamra csapott.
- Talán kérdezd meg, fiam, őt magát, ő bizonyára jobban tisztában van a rokoni szálakkal, mint jómagam, hisz mi a család másik ága vagyunk.
Mintha nem is mellettem ült volna, hangja alig jutott el hozzám. Lassan bólintottam, és felemelkedtem mellőle, motyogtam valamit, hogy az elnézését kérjem, és mint egy holdkóros indultam el a szobám felé. Kétségem sincs felőle, hogy Francesco bácsi ebben a pillanatban tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit érzek Eva iránt.
Összezavarodtam. Amikor szobám ajtaja becsukódott mögöttem, leroskadtam egy karosszékbe, és pillanatokig csak bámultam magam elé. Eva Castellione a rokonom?! Jól tudtam, hogy amit érzek a nő iránt, az nem érezhetem egy rokon iránt, hogy ez nem helyes, és csak bajt okoz, de tudtam azt is, hogy ezt az imádatot eltörölni nem lesz egyszerű. Most százszor jobban, mint eddig bármikor, irigyeltem fivérem, hogy ő megteheti majd, amit nekem a vér nem enged, és a karjába zárhatja az imádott tüneményt. Keserű ízt éreztem a számban, és mintha a torkomat szorongatta volna valaki. Elkeseredésemben az is megfordult a fejemben, hogy itt hagyom a díszes vendégtársaságot, és megszököm, de mégsem mozdultam. A szolgám jött be, és öltöztetni kezdett, látva furcsa állapotomat egyetlen szó nélkül végezte a dolgát, vagy csak én nem hallottam őt? Nem tudom, de az biztos, hogy mire fivérem kopogtatott az ajtómon, már az utolsó gombot bújtatta a helyére felöltőmön, és készen talált már a vendégek fogadására. Csakis Eva járt a fejemben, és egyelőre reménykedtem, hogy távoli rokon csupán, ahogy Francesco, elég távoli ahhoz, hogy a törvények ne szakítsák el tőlem. De szívem reszketett a gondolattól, hogy megkérdezzem, féltem a választól, és attól, hogy amit hallok majd, az nem lesz kedvemre való.

A herceg érkezett elsőként. Bár nem kedveltük pökhendi stílusát, lekezelő modorát, és tudálékos megjegyzéseit, mégis elég volt a neve ahhoz, hogy tudtuk, ha részt vesz házunk estélyein, az milyen hatással lesz a társaságra. Adriano Oroleone, ahogy mindig, most is elegáns volt, és elmulaszthatatlan aranyozott sétapálcáját sem feledte el magával hozni. Húga rokonszenves, kellemes kisasszony volt, az a fajta, akit nem nevez kifejezetten szépnek az ember. Kedves, bájos arca, bár nélkülözte a sugárzó szépséget, cseppet sem volt csúnya, és amit kifogástalan öltözéke sejteni engedett alkatából, az a fiatal nőiességnek teljesen megfelelt. Ennek ellenére nem keltette fel bennem soha a férfiúi vágyat. Bár hibája nem volt, és arcának vonásai kedvességet rejtettek, mégsem volt olyan, mint Eva. Feltűnően hasonlított a bátyjára, bár szerencsére nem volt olyan férfias, de szájának vonala, és orrának metszése kétséget sem hagyott közös származásukról. Maria-Isabell a legritkább esetben látogatta csak a kúriákban adott estélyeket, családjának rangja, és a kisasszony jóhíre nem engedhette meg a felhőtlen szórakozást. Inkább csak olyasféle társasági eseményeken lehetett látni, ahol az idősebb korosztály képviseltette magát, vagy ahol az erkölcsök szigorú védelme fontosabb volt bárminél. Társalkodó partnernek azonban igen kellemes volt, és mindig, ha nagy ritkán találkoztunk, örömmel beszélgettem el vele, most mégsem tudtam kellő odaadással fogadni. Gyomrom még mindig összeszorult a gondolatra, hogy Evat újra láthatom, és ez egyszerre okozott határtalan örömet, és kínzó félelmet. Mosolyogva fogadtam őket, és megszokásból felelgettem csupán az udvarias rigmusokra, de közben tekintetem minduntalan a fogadóterem másik ajtajára tévedt, ahol az érkezőket kísérik be, és minden alkalommal, ahogy odanéztem, szívem hevesen lüktetett a félelemtől. A hercegkisasszony társalkodónője is jelen volt, természetesen, épp olyan visszafogott öltözetben, ahogy fiatal úrnője, szinte észrevétlen maradt, bár a hölgyet láttam már nem egyszer az ifjak estélyein, mikor urai nélkül szórakozott. Maga is nemesi származású lévén még ismertem is, de ezúttal nem volt megfelelő az alkalom, hogy beszédbe elegyedjünk, és nem is igen kívántam volna még egy újabb kötelezettséget.
A herceget, és húgát bekísértem a terembe, éppen amikor beléptünk, hallottam, hogy nyílik a fogadóterem ajtaja, és iszonyú erőfeszítésembe került, hogy ne forduljak vissza azonnal, udvariatlanul, hogy lássam, az érkező az-e akit annyira vágyik már látni szívem, és elmém. De egy pillanattal később már meghallottam Armando élces hangját, és némi megnyugvást éreztem, hogy nem szalasztottam el Eva érkezését. Emlékszem, biztos voltam benne, hogy az este végeztéig megőrülök, vagy ott fogok elájulni a vacsoraasztalnál, mint valami izgatott gyereklány.
Francescora bíztam a herceget, magam pedig elnézést kérve hajoltam meg a kisasszony felé, hogy visszatérjek fogadni az érkezőket. Armando kitörő örömmel fogadott, és nem állhatta meg, hogy a kölcsönös üdvözlés után ne hozza fel rögvest a témát.
- Hallom, Francesco micsoda hirtelen, és örvendetes javulást mutat, és hogy betegségét mintha elfújta volna a kora nyári szél! Nem is lehetne pompásabb alkalom egy kis ünneplésre! Giovanni, barátom, hagy mutassam be egy nagyon kedves ismerősömet, otthonról, Don Emilio Feranda.
- Örömömre szolgál, hogy házamban üdvözölhetem uram. Giovanni Forterocci.
Don Emilio udvariasan meghajolt, és köszöntött. Szikár, magas ember volt, arcán régi forradással, mely még karakteresebbé tette amúgy is jellegzetes vonásait. Korát nehezen tudtam volna pontosan meghatározni, nálunk mindenképpen idősebb volt, harmincadik évét már bizonyosan betöltötte, de nem vállalkoztam volna megtippelni, mikor is. Akár fél századot is megélhetett, vagy épp csak túl a harmadik tizeden, titokzatos arca nem árulta el egyértelműen. Csupán néhány pillanatig foglalkoztatott ez a rendkívüli arc, aztán elmém máris visszatért előző gondolatfonalának folytatásához, és Eva kisasszonyhoz. Természetesen az alapvető udvariasságnak így is eleget tettem, de figyelmem koránt sem terjedt ki olyan részletekre, melyek máskor bizonnyal nem kerülték volna el a érdeklődésemet. Később már könnyebben meg tudtam állapítani habozásom egyik okát, már ami korának meghatározását illeti. Bár arca még nem tűnt idősnek, haja mégis szürkés volt, ami komolyabb kort sejtetett. A vékony, fehér forradás, mely bal arcán húzódott végig, halántékától, szeme sarkában, arca közepéig olyannyira vonzotta a tekintet, hogy felületes szemlélőként nem is foglalkoztam mással. Végzetes felelőtlenségnek tartanám ezt mai fejjel, de gyermekként, Eva hatása alatt nem is lehettem másmilyen. A hideg, metsző tekintet, ami a kemény arcból pillantott felénk, ugyan furcsa volt, de úgy véltem a sok ismeretlen közt talán nem oldódik fel olyan könnyedén Feranda úr, mint mi magunk. Ha nem hozzám hasonló korúak közt voltam, én magam is feszélyezve éreztem magam olykor. Így nem fordítottam kellő figyelmet a férfire, csakis arra tudtam gondolni, hogy mielőbb bekísérjem őket a társasághoz.
Emilio Feranda azonban megállt a fogadószalonban, és mint akinek földbe gyökerezett a lába bámult anyám portréjára. Először büszkeséggel töltött el, hogy ilyen érdeklődéssel szemléli a valóban mesteri képet, és finom mosollyal léptem mellé, ahogy egy valódi házigazdához illik. De Armando barátom megelőzött, és ismerőse vállára csapva a maga hangoskodó stílusában máris magyarázni kezdett.
- Lenyűgöző, nemde bár, drága Emiliom? Az ecsetkezelés, és a színek összhatása, igazán mesteri munka. Kár, hogy én magam nem ismerhettem a hölgyet, kíváncsi lennék, mennyire idealizálta túl a festő a szépségét, bár igaz, ami igaz, a modellről még ma is azt tartják, hogy a legragyogóbb csillag volt egykor Velence egén.
Cinkos pillantást vetett rám, amiből azonnal értettem, szándékosan nem árulta még el, kit is ábrázol a főhelyen díszelgő alkotás. Így én magam is csak mosolyogtam egyelőre.
- Való igaz, Armando, a kép rendkívüli szépséget ábrázol. - bólintott óvatosan, mintha megérezte volna a „csapdát” amit neki állítottak. – Szívesen meggyőződnék én magam is arról, hogy mennyi a túlzás a munkában, mennyi a festői szabadság, és a fizető ügyfél iránti jóindulat. De gondolom a hölgy már nem tud csatlakozni a társaságunkhoz.
Az utolsó mondat olyan egyértelmű kijelentésként hangzott el, hogy lefagyott a mosoly az arcomról. Mintha Emilio számára egyértelmű lett volna, hogy festmény ábrázoltja hosszú évek óta halott. Meglepetésem széles vigyort csalt de la Peral lovag arcára, de egyelőre nem felelt a ki nem mondott kérdésre. Legalábbis nem egyértelműen, ahogy vártam volna.
- Mégis miért gondolja, barátom, hogy nincs meghívva ez a szépséges asszony is a mai vacsorára? – kacsintott rám Emilio háta mögött a Spanyol.
- Egyrészt ha kíváncsisága ilyen hamar kielégülhetne, úgy nyilván nem említi, vagy másképp fogalmazza meg mondandóját,Armando. Másrészt a hölgy már jó ideje halott.
Egy pillanatig úgy éreztem, a torkom szorongatják, és mély lélegzetet kellett vegyek, hogy meg tudjak szólalni. Hangom olyan volt, mintha nem is én kérdeztem volna, és bár biztos voltam benne, hogy nyugodtan, csevegve fogok megszólalni, csak rekedtes suttogásra telt tőlem.
- Ezt mégis miből gondolja, uram?
Emilio Feranda rám emelte hüllőszerű szemeit. Szinte beleborzongtam a pillantásába, úgy éreztem, agyam mélyére lát, és annál is tovább, valahová a lelkem olyan zugaiba, melyeket én magam sem fedeztem még fel. Ha tudtam volna, milyen közel járok az igazsághoz, bizonyára azonnal kidobom a házamból a halszemű idegent.
- Sok dolog van ifjú Forterocci a világon, amit egy átlag ember nem úgy lát, mint jómagam. A hölgy valaha bizonnyal gyönyörű volt, de mára közel tíz éve magába fogadta a föld. Az idő pedig ott sokkal durvább pusztítást végez. A kukacok ette hús már rég lerohadt sárgás csontjairól, és nem maradt ember, aki az egykori vörös ajkakat most szívesen csókolná…
Elakadt a lélegzetem szavai hallatán. A düh, és az undor, mely túlzottan realisztikus elképzeléseit hallva elöntött, az agyamban tomboló vér mind arra sarkallt volna, hogy megüssem, vagy legalábbis kipenderítsem, mit sem törődve vele, hogy meghívott vendégem, és a jómodor nem tűrné az efféle viselkedést. De a jégszerű pillantás szinte megbénított, és nem csak moccanni, de szólni sem tudtam.
Armando, talán hogy a helyzetet mentse felnevetett.
- Don Emilio, kérem, ne rémissze meg ifjú barátomat! Nem szép dolog öntől, és képességei lealacsonyítása, hogy ilyen vásári mutatványokkal szédíti házigazdánkat!
- Igaza van –bólintott az idősebbik, és az ajtó felé fordult, melyen túlról már ideszűrődött hozzánk a félig összegyűlt társaság beszélgetése. – Bocsássa meg az udvariatlanságomat, amit édesanyjával szemben elkövettem, Forterocci, és írja kérem annak a számlájára, hogy nem ismerem még ki magam a velencei társaság szokásaiban.
Kénytelen voltam elfogadni a bocsánatkérését, hisz az, hogy rossz érzést keltett bennem ez az ember még nem volt elegendő indok rá, hogy bármit is tegyek. Mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam hát.
- Tekintsük meg nem történtnek a dolgot, don Emilio. Remélem, kellemes estét tölt majd a körünkben, és elfelejtünk mindent, ami a halállal kapcsolatos.
-Hálás vagyok a megértéséért- felelte udvariasan, ám szemében mintha azt láttam volna, hogy eszében sincs elfelejteni a halált akár csak egyetlen pillanatra is.
Bekísértem őket a terembe, hogy bácsikám gondjaira bízzam a két spanyol úriembert. Honnan tudta, hogy a kép az anyámat ábrázolja? Sosem éreztem úgy, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is hasonlítanék rá. Talán Armando eszelte ki ezt a kis tréfát, és előre kiokosította társát, hogy lenyűgözzenek, és komolyabban vegyem őket? Ez tűnt a legkézenfekvőbbnek.

Miután a furcsa kettőst bevezettem a társasághoz, Francesco bácsikámra bíztam őket. Épp csak annyi időm maradt, hogy bemutassam a két lovagot, máris hallottam, hogy szolgáim nyitják a fogadószoba ajtaját, és szívem nagyot dobbanva felejtett el minden eddigi szorongást, amit don Feranda okozott. Hisz ha igaz, megjött Eva! Szívem első, és egyetlen hölgye…
Épp csak meghajoltam, és már fordultam is vissza, épp egyszerre lépve a szobába az idegen férfivel. Nem tudtam ki ő, de nem maradt már időm töprengeni, hisz egy pillanattal később már belépett a várva várt vendég is. Az, aki miatt az egész estélyt rendeztük, az, akire olyan rég óta epedve vártunk, az, akit minden ébren töltött pillanatunkban, és minden mozzanatnyi álmunkban kerestünk… Ehhez hasonló fennkölt ostobaságok jártak a fejemben, ahogy lélegzetvisszafojtva néztem a tüneményes hölgyet. Ruhája ízlésesen egyszerű, mégis elegánsan tökéletes volt, de mégsem volt rá lehetőségem, hogy hosszasan tanulmányozzam, az arcánál megállt a tekintetem, és jó ideig el sem tudott mozdulni róla. Mint akit sötét mágiával tartanak fogva, megbabonázva bámultam rá. Szívem, mintha nem is dobogott volna, minden vér kiszaladt az arcomból, és az öntudatlanság határán vergődtem boldogság, és rettenet közt.
Boldogság, újra látni. De rettenet, hisz ahogy megláttam, világossá vált számomra, hogy bácsikám nem tévedett. Bizonyos, hogy Eva, és megboldogult anyám közt rokoni szálak lehettek. Haja éppen olyan bonyolultan volt elrendezve finom arca körül, ahogy édesanyámé a képen, mely mellett álltam, és ez még inkább kiemelte azt a hasonlóságot, amit néhány nappal ezelőtt, midőn először láttam, csupán éreztem, de nem tudtam biztosan. Ismerősnek tűnt, és most már azt is tudtam, miért. Ha nem is volt szakasztott mása, de úgy hasonlított rá, mintha a húga lett volna. Vonásai, szemének formája, szájának vonala, mintha a képen lévő, számomra oly kedves lény tért volna vissza a túlvilágról. És mintegy varázsütésre, elmémbe tolakodtak Emilio Feranda gúnyos, bántó szavai „A kukacok ette hús már rég lerohadt sárgás csontjairól, és nem maradt ember, aki az egykori vörös ajkakat most szívesen csókolná…”. Megborzongtam. Furcsán bámulhattam, mert a kisasszony zavartan kapta arca elé a legyezőjét, és pillantott hátra, talán csak hogy tekintetét kiszabadítsa az enyémből, talán, hogy ellenőrizze, hogy kíséretének másik tagja is rendben megérkezett-e. Még egy hölgy lépett a terembe, majd a szolga becsukta utánuk az ajtót, jelezve, hogy ezzel vége a vendégfogadásnak, mást már nem várunk a mai estére.
- Legmélyebb hódolatom, Castellione kisasszony!- hajoltam meg, ahogy illik, és Eva a kezét nyújtotta felém.
Mintha villám csapott volna meg, ahogy finom kezéhez értem, forró volt, és puha, éppen csak egy pillanatra érinthettem, aztán el kellett engedjem, de érintése nyoma mintha beleégett volna a bőrömbe.
- Igazán örömünkre szolgál, hogy el tudták fogadni a meghívásunkat.
- Számunkra öröm, Giovanni- lépett közelebb hozzám Eva, és még a lélegzetem is elakadt… ismét.
Úgy beszélt velem, mint régi ismerőssel, hangja meleg volt, és barátságos, és valahogy megnyugtató. Mint gyermekkorom altatói, úgy zengett a fülemben, és emlékszem, mélyen meghajoltam, ahogy felém lépett.
- Tudja, Giovanni Forterocci, ön és én rokonok vagyunk. Anyám az ön méltán híres édesanyjának volt unokatestvére, így ha meg nem sértem, ismeretlenül is úgy gondoltam önre, mint rég nem látott, kedves kuzinra.
- Nem is… örülhetnék jobban, kisasszony…
Persze hazudtam. És ezt nyilván ő is tudta, de csak mosolygott rajtam. Mint később annyiszor. Végtére is nem csoda, Eva tisztában volt mindazzal, amit a természettől kapott, és azzal is, hogy milyen hatást gyakorol másokra. Miért is lett volna egy magamfajta gyermek más, mint bárki Velencében, vagy máshol, ahol eddig megfordult.
- Az úr – mutatott ekkor férfi kísérőjére- szintén unokatestvérem, Lucio Attentone, a dózse harmadik unokahúgának egyetlen fia. Volt oly szíves, és elkísért…
- Örömmel tettem, Eva barátait megismerni mindig is élvezet volt számomra.
- Üdvözlöm önt szerény házamban- feleltem, de valamiért éreztem, hogy a legkevésbé sem vagyok önmagam.
Eva hatása Francescora most kezdett világossá válni előttem. Lassan, de egyre határozottabban kezdtem érezni, hogy igenis előfordulhat, hogy fivérem ágynak esett Eva Castellione utáni vágyakozásában. Racionális okot nem tudtam volna adni érzéseimre, és lassanként már engem is zavarni kezdett az a mérhetetlen rajongás, hogy erre a nőre tekintettem.

De az este még komoly meglepetéseket tartogatott. Az egyik ilyen Emilio Feranda viselkedésének gyökeres megváltozása volt. Nem sokkal Eva érkezése után, mintha megtört volna a jég. A szigorú, komor külső lefoszlott róla, és valahogyan hozzánk hasonlatos, fesztelen úriemberré vált. Nem tudtam másnak tulajdonítani a dolgot, mint hogy maga is meggyőződött róla, hogy a kisasszony, aki miatt ily sokat utazott nem halálon túli vérszopó, hanem egy csodás, ám egyszerű ember. Biztos voltam benne, hogy ez lehet a változás hátterében, és hogy a férfi megszabadulva a feszültségtől, mit Armando barátunk meséje kelthetett benne, most végre önmagát adhatja. Ez meg is nyugtatott valamelyest, és már kezdtem elfelejteni az érkezésük körüli furcsa, kellemetlen érzéseket, úgy tűnt, hogy talán mégiscsak kellemes estének nézünk elébe.
Mielőtt az asztalhoz ültünk volna, néhány pillanatra félrehúztam Armandot, hogy jól sikerült tréfájukról kifaggathassam. Ám a lovag állította, hogy egyetlen szóval sem említette társának sem a képet, sem anyámat, és hogy minden, amit mondott, az saját megérzése volt. Túl jól  ismertem ahhoz, hogy tudjam, Armando nem hagyná ki az alkalmat, hogy büszkélkedjen egy ilyen jól sikerült csínnyel. Nem tudtam hát mire vélni a helyzetet, de nem akartam, és nem is tudtam ezzel foglalkozni. Eva érintését még mindig a kezemen éreztem, és akárhányszor rám vetette a tekintetét az este folyamán, mintha tűz égetett volna, azonnal megéreztem. Szívem egyre hevesebben vert, valahányszor találkozott a tekintetünk, és amikor belémkarolt, hogy az asztalhoz vezessem, megszédültem. Szinte megrészegültem attól, hogy karját a karomba fonta, és az ártatlan, egyszerű mozdulat felért egy éjszakával Calypso ölelésében. Már-már megijedtem saját érzéseimtől, de amennyire rémisztő volt jelenlétük, éppen olyan élvezettel merültem el bennük.
A vacsora jórészt eseménytelenül zajlott, az általános csevegés, ami minden hasonló estén helyet kap, firtatták az új világ körüli helyzetet, az előző év végi események ha nem is zaklatták fel, de foglalkoztatták városunk vezető embereit. Nem kevés gúnnyal „teadélután” néven emlegették az esetet, mely izgalomban tartotta kereskedőinket. Francesco bácsi valószínűleg nem kis tőkével rendelkezhetett arrafelé, mert Oroleone, és ő igen hosszasan diskuráltak a várható helyzetről. Persze nem kisebb lelkesedéssel vitatták XV. Lajos halálát, mely legnagyobb meglepetésemre igen vidám beszédtémának viszonyult az asztalnál. Két spanyol barátunk mintha még nálunk is több pletykával rendelkezett volna a témában, ami a hölgyeket is egészen kitűnően elszórakoztatta. Ám a legnagyobb szenzációt mégiscsak hazánk egyik fiáról szóló mendemondák jelentették. Valamikor a születésem környékén hagyta el Velencét, miután fekete mágia vádjával a dózsepalota ólomkamrájába zárták, de valamilyen rejtélyes módon sikerült onnan megszöknie. Azt beszélték, visszatért, és az úri társaságot most mindenütt Casanova foglalkoztatta leginkább. Hogy valós volt a hír, vagy sem, nem tudtam, de nem is igen aggasztott, koros lehetett már ahhoz, hogy a számunkra érdekes korosztálynál bármit is elérjen. Hisz akkor sem volt már gyerek, amikor mi születtünk, és ekkor már mi is igencsak felnőttnek éreztük magunkat.
Az étel kifogástalan volt, a személyzet csendben tette a dolgát, és a halk muzsika megteremtette a kellemes alaphangulatot. Habár a hercegi sarj, és bácsikánk politikai eszmecseréje nem különösebben vonzott, mindent összevetve olyan vacsorát adtunk, amiről biztosak lehettünk benne, hogy a résztvevők mindegyike kellemes emlékként tartja majd számon.
Az asztal két végén Francesco bácsikánk, és a herceg ült, tiszteletünk jeleként, bár inkább vezérelt minket önös érdek, hisz ez volt az egyetlen módja, hogy Eva köztem, és Francesco közt kapjon helyet. Az este folyamán többször is kedvesen csevegett velem, és számomra nem kis meglepetést okozott, hogy többször is bizalmasan megfogta a kezem. Mintha valóban közeli rokonok, vagy még közelebbi ismerősök lettünk volna. Szégyenletesnek tűnhet bárki szemében az, amit akkor, gyermekfejjel éreztem e hölgy iránt, és talán épp oly érthetetlennek is. Ahogy nekem is az volt, bár szégyenemet felejtette az a boldogság, amit közelsége okozott. Minden futó érintése, minden pillantása mintha egyszerre égette volna testemet, és lelkemet, hogy azt hittem, és valóban hittem, életem végéig nem felejthetem el őket. Most azt kell gondoljam, így is van, hisz nem sok időm maradt hátra, és mégis, olyan tisztán emlékszem bőrének illatára, haja ragyogására, pillantásának tüzére, mintha itt állna előttem. Mintha képes lennék szemeim lehunyásával visszatérni azokhoz a pillanatokhoz, és újraélni mindet. Ha csak ruhájának nehéz anyaga megérintette a lábam, úgy égetett, mintha puszta bőrünk simult volna össze az asztal alatt. Már-már úgy éreztem, titkos szeretőm, és abban a pillanatban nem is kívántam ennél jobban semmit. Az sem zavart volna, hogy rokonom, hisz nem egyszer fordult elő ilyesmi úri társaságokban, csupán érinteni, ölelni, csókolni vágytam, nem törődve a következményekkel, a holnappal, az erkölcsökkel.
A kellemes csevegésnek azonban véget vetett az idő, és elérkezett a pillanat, amikor ki kellett, hogy kísérjük vendégeinket. Ekkorra az este már felejtette velem a két spanyol érkezésének furcsaságát, de don Emilio nem akarta, hogy olyan könnyen szabaduljak a vele kapcsolatos kellemetlen emléktől. Míg jókedvűen búcsúzkodott a társaság, a lovag anyám portréja elé állt, és hosszasan nézte, éppen azzal a vérfagyasztó pillantással, amivel az első percekben.
- Don Emilio?- szólt rá immár harmadízben Armando, társa felé fordítva ezzel mindenki figyelmét.
A lovag felkapta a fejét, majd szórakozottan nézett körül.
- Elnézést. Olyannyira megbabonázott ez a kép, hogy nem figyeltem.
És bár ildomos lett volna, nem hagyta, hogy a neki feltett kérdést megismételjék, hanem lendületesen folytatta mondandóját.
- Szinte már úgy érzem, hogy a hölgy megtréfált minket és mégiscsak kikelt sírjából, hogy velünk költhesse el eme kitűnő vacsorát. - hajolt meg Eva felé, egyértelművé téve mindenki számára szavainak valódi értelmét.
Ha létezik csend, mely jeges széllel hűti a legkellemesebb nyári estét is, hát most az ereszkedett a fogadóteremre. Néhány pillanat volt csupán, de kegyetlenségében olyan hosszúnak tűnt, mint a víz alatt fuldoklók utolsó pillanatai. Maga a csend félelmetesebben hatott, mint a mondat, mely kiváltotta, de ami megtörte, az még megdöbbentőbb volt. Csilingelő kacagás, önfeledt, és vidám. Eva hátravetette a fejét, kecses nyakán megcsillant a gyertyák fénye, majd lassan megcsóválta a fejét.
- Ön bókol, don Emilio, de ezt semmivel nem tehette volna hatásosabban, minthogy szegény elhunyt unokanővéremhez hasonlít. Bár csak megközelíthetném a szépségét…
Olyan vidáman felelt, és olyan bájosan, hogy mindenki mosolygott, és rajtam kívül úgy tűnt, mindenkiről elröppent az előző, feszélyezett hangulat árnya. De én úgy éreztem, ezt a férfit nem fogom tudni megkedvelni. És valamiért biztos voltam benne, hogy ő ezt nem is akarja.

           A vendégek távoztával Francesco lepihent, mivel túlzottan megerőltető volt még számára a hosszas betegség után a kimerítő társaság, úgy gondoltuk, jobb, ha későbbre halasztjuk az este eseményeinek részletes megtárgyalását. A másnapi reggeli erre kitűnő alkalomnak ígérkezett, így ő visszavonult, én pedig nem bírván a bennem tomboló érzelmekkel hamar elhagytam a kastélyt. Utam célja nem is lehetett kérdéses, Calypsohoz indultam, hogy a bennem felgyűlt feszültséget felszabadíthassam. Sietve szedtem a lépcsőket, és máris gondolám kényelmében ringatózva dőltem hátra, hogy a közepesen hosszú út alatt összeszedhessem gondolataimat. Mind Emilio, mind Eva igen nagy hatást tett rám, és fejemben úgy zsongtak, kergetőztek a gondolatok, hogy mire az egyiket felfogtam, már egészen máshol járt a képzeletem. Zaklatott voltam, ez a helyes szó, és csak remélhettem, hogy a szépséges kurtizán ölelésében majd elfelejtek mindent. Ám csalódnom kellett, alig értem el az udvart, ahol Velence szépei árulták legkelendőbb portékájukat, meg kellett tudjam, hogy a hölgy, kibe reményeim vetettem ezen éjjelen, nem tud fogadni, más dolga van. Düh, és csalódottság is társult most már az este eddig felgyűlt érzéseihez, és ajkamba harapva szálltam vissza gondolámba.
- Még ne vigyél haza…
Ha jól emlékszem ennyit mondtam csak, semmi többet. Ki kellett, hogy szellőzzön a fejem, és ha nem akartam Francescot zavarni, magamnak kellett helyre tennem az érzéseimet. Csak bámultam magam elé, a csatornák sötét vizének felszínét, a mellettem elhaladó csónakokban ülők arcát csak felületesen figyelve, és közben mintha harcot vívott volna az este két kiemelkedő alakjának emléke. Eva kedvessége, szépsége, elragadó mivolta, és az ellenpontjaként feltűnő durva, és tapintatlan Emilio. Az indulatot, mit utóbbi iránt éreztem, felváltotta a tünemény utáni vágyódás, és ezt ismét elnyomta a düh, ha eszembe jutottak anyámra, vagy Evara tett célzásai.
- Jó éjt bárónő!- hallottam egészen közelről, és a hang ismerős volt.
Egy gondola állt meg éppen egy kisebb palota előtt, és egy hölgy lépett ki, Eva kísérője, aki szellemességével igencsak meglepett néhányszor az este folytán. Emlékszem, csodálkoztam is, hogy sosem láttam, de most világossá vált, miért. A ház, melynek lépcsőjén felsietett, bizonyos G.úré volt, egy gazdag, és befolyásos kereskedőé, akinek pénze ugyan legtöbb nemesünk vagyonát felülmúlta, de rangja nem volt hozzá. Azt beszélték, hogy menyasszonya ellenben úri kisasszony, akinek családja csak úgy tud talpon maradni, ha leányuk rangon alul házasodik, de mégis komoly vagyonba… Ezek szerint Eva kísérője, aki mindannyiunkra kellemes benyomást tett, lehet a szerencsétlen sorsú nemesi származék. Nem aggasztott különösképp a sorsa, amennyire az este folyamán meg tudtam ítélni, nem kellett félteni a hölgyet, biztos voltam benne, hogy házasságkötése után feltalálja majd magát, és a Velencei társaság kedvelni fogja. De hogy Eva honnan ismerhette, arról sejtelmem sem volt.
Ám jelenléte nem is ezért volt érdekes számomra, hanem azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a gondola, melyből kiszállt, még két embert rejtett magában, szeretett hölgyemet, és Luciot. Elhaladtunk mellettük, láthatóan nem vettek észre, hisz a bárónőtől búcsúzkodtak, és miért is érdekelte volna őket az estében mellettük hajózó másik ladik. Hagytam, hogy evezősöm valamivel távolabb vigyen, aztán utasítottam, hogy forduljon meg, és kövesse őket. Miért? A mai napig nem tudnám megmondani. Talán puszta kíváncsiság, talán csak az volt az oka, hogy addig is lekössem figyelmem, és gondolataim, de lehet, hogy megéreztem valamit, nem tudom. Mindenesetre lassan utánuk csorogtunk, és bár nem láttam őket, nem is hallottam, miről beszélnek, úgy figyeltem, mintha bármit is elmulaszthatnék, ha egy pillanatra félrenézek.
Nem tudom, hogy hajósomnak vérében volt, vagy korábban már komoly tapasztalatot szerzett hasonló helyzetekben, de a követés rendkívül jól ment neki. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy számomra biztosan nem lenne feltűnő a másik gondola, ha én ülnék benne. Lassan, minden sietség nélkül, kissé lemaradva, mintha csak véletlen vinne arra az utunk, úgy éreztem, minden tökéletes. Aztán elfordultak, és mire magunk is a kanyarhoz értünk, már megváltozott a kép, amit magunk előtt láttunk.
Halk sikoly… Eva! Más nem lehetett, női hang volt, és bennem azonnal megfagyott a vér, már azelőtt, hogy láthattam volna, pontosan mi is történik. A gondolájuk állt, és előtte egy másik, úgy, hogy nem tudták kikerülni. Az idegenek átugrottak Eva csónakjába, hangokat hallottam, de nem tudtam kivenni, pontosan mi is történik.
- Igyekezz! Oda, melléjük!- kiáltottam evezősömre, és nem is kellett kétszer mondanom neki, máris meglódultunk.
Pillanatok alatt olyan közel értünk, hogy láthattam, mi zajlik a másik gondolában. Az evezőst leütötték, eszméletlenül feküdt, összeroskadva, félig a csónak peremén lógva. A támadók hárman voltak, egyikük Eva-val huzakodott, a másik kettő Lucio-t igyekezett lefogni. Nem voltunk még elég közel ahhoz, hogy segíthessek, minden pillanat, minden méter bosszantóan hosszúnak tűnt. Az egyik megtaszította a nőt, aki elvesztve egyensúlyát bukott hátra, át a csónak szélén, és egy újabb halk sikoly után összecsaptak a feje felett a fekete hullámok. Lucio felüvöltött, de immár hárman estek neki, esélye sem volt rá, hogy hölgyem segítségére siessen.
Tisztán emlékszem azokra a pillanatokra. Bár inkább csak emlékként, esküdni mernék, hogy akkor a felét sem fogtam fel a történéseknek. Tudom, hogy nem gondolkodtam, eszembe sem jutott más, minthogy magam ugorjak a vízbe, és húzzam partra a grófnőt. Csupán a csízmám rúgtam le, és már el is rugaszkodtam a csónakból. Mintha burok vett volna körül, a víz átható, hideg érintését csak pillanatokkal az után fogtam fel, hogy elmerültem. Azonnal megoldottam az övem, és az első mozdulatokkal megszabadultam drága bársony kabátomtól. Igyekeztem minél előbb elérni Eva gondoláját, és mivel már közel voltunk, ez hamar ment. De a víz sűrű feketesége mindent eltakart előlem. Mintha maguk a pokolbéli démonok vontak volna leplet az arcom elé, semmit nem láttam. Kétségbeesetten nyújtogattam a karom, de semmit nem értem. Ekkor hasított belém a tudat, hogy mekkora is a baj. Evat minden bizonnyal a víz mélyére húzta a ruhája. Fogalmam sem lehet róla, pontosan hol vagyok, és ő hová esett, így esélyem sincs, hogy időben rátaláljak. Mintha a hideg víz valahogy a bőröm alá szökött volna, elérve a szívem. Artikulálatlan üvöltés hagyta el a szám, elkeveredve a milliónyi apró buborékkal, ahogy a tüdőmből kitódult a visszatartott levegő. Vergődtem. Nem csupán a vízben, de a félelem, a féltés szorításában. Meg fog halni, és én talán csak karnyújtásnyira vagyok tőle, mégsem tudom megmenteni. Emlékszem a pillanatra, amikor víz alatti kiáltásom végén lassan süllyedni kezdtem. Emlékszem, első gondolatom az volt, hagy haljak ott én is, mit bánom én. Szilárd elhatározásnak tűnt, és mégis, mintha a testem, és a lelkem nem osztozott volna a hirtelen elhatározásban, valamiért mozdultam, és egy pillanattal később már a felszínre bukkanva ziháltam levegőért. És mintha a tüdőmbe áramló élettel a reményt is visszakaptam volna, előző elkeseredésem helyén most a bizonyosság tombolt, meg kell találnom őt, nem adhatom fel! Őrület… talán ezzel tudnám most jellemezni, hisz egyik pillanatról a másikra zuhantam magatehetetlenül érzelmeim végleteibe. Lebuktam, hogy keressem, és bár nem láttam semmit, lefelé úsztam, és a karommal csapkodtam magam előtt, hátha beleakadok ruhájába, vagy megérinthetem, és akkor fel tudom húzni a felszínre. Persze reménytelen próbálkozás volt. Mégsem tudtam elviselni a gondolatot, hogy éppen most veszítsem el őt, amikor rátaláltam.
Újra felbukkantam, hogy levegőt vegyek, és most éreztem csak, hogy a hideg víz milyen mértékben nehezíti a mozgásom. Lelkem mélyén tudtam, hogy esélytelen, amit próbálok, de képtelen voltam feladni. Ma sem tudom, mi lett volna, talán végkimerülésig keresem Evat, talán addig, míg ki nem rángatnak a vízből, és akkor üvöltözve próbáltam volna visszajutni, de nem volt rá szükség. Nem messze tőlem, a kettőnk gondolája közt felbukkant a vízből… Első pillanatban azt hittem, talán képzeletem játszik velem. Lehetetlennek tartottam, hogy kiszabadult a fekete, hideg víz fogságából, de mégis így volt. Egyedül, segítség nélkül… Fel nem foghattam, hogy történt, de nem is volt időm, hogy töprengjek rajta, úszni kezdtem a csónak felé. Evezősöm addigra már Lucio segítségére sietett, épp nagyot húzott munkaeszközével az egyik támadó tarkójára.
Eva a csónakba mászott, és a vizet köpködte, báli ruhájából semmi nem maradt, nyilvánvaló volt, hogy kénytelen volt levetni a víz alatt, hogy a gyilkos súlytól szabaduljon. Egy szál alsóruhában kuporgott a gondolámban, mire én magam is odaértem, hogy mellé másszak. Zihálva kapkodtam a levegőt, nem voltam hozzászokva az efféle éjjeli kalandokhoz, nem is beszélve zaklatottságomról, hisz egy pillanattal korábban még meg az életéért reszkettem.
Átzuhantam a csónak peremén, és néhány pillanatra lehunytam a szemem, csak hogy visszanyerjem erőm, és lélekjelenlétem, utóbbi igen nehezemre esett a vizes, vékony ruhában vacogó teremtést látva. Amikor felnéztem első pillantásom szándékosan inkább a másik gondola felé vetettem, ahol távoli rokonunk már megszabadult a támadóktól, és éppen az utolsó ruháját markolta, egészen közel húzva magához. Szinte önkívületben üvöltött rá, mégsem tudtam kivenni szavait, csupán néhányat közülük.
- Ki volt az?!
Az idegen arcul köpte válaszul, mire legnagyobb megdöbbenésemre Lucio egyszerűen felemelte a csónakból. A támadó nem volt épp kis darab, és a nemesi származású fiatal férfiből ki sem néztem volna ekkora erőt. Úgy bámultam őket, mozdulatlanul, mint aki nem ura a testének, és talán így is volt, de meg sem kíséreltem moccanni döbbenetemben.
Az idegen kapálódzott egy kicsit, aztán valamit suttogott. Nem értettem. De Lucio, és Eva láthatóan igen, mert összenéztek. Aztán Attentone kihajította a másikat a csónakból, dühösen csapva a gondola szélére. Pár pillanatig úgy tűnt, nem lesz képes mit kezdeni haragjával, aztán immár egészen nyugodtan átlépett abba a csónakba, melyben mint két ázott veréb kuporogtunk.
- Milyen szerencsés véletlen, hogy épp erre jártál Giovannni- mondta, miközben kibújt kabátjából, és Eva köré terítette a vastag, nehéz, nemes anyagot. – Ha volnál oly kedves, és rendelkezésünkre állnál a gondoláddal… a miénk most nem használható- intett az evezős felé, aki még mindig ájultan hevert. Fején szétnyílt a bőr, és a sebből vékony vércsík szivárgott, de ez láthatóan nem hatotta meg sem a férfit, sem Evat.
- Az én házam van a legközelebb,- folytatta,-  és azt hiszem, most az lenne a leghelyesebb…
- Ez természetes- bólintottam azonnal, és intettem az evezősömnek, hogy induljon.
Ezúttal kissé sietősebben, mint idefelé, megindultunk a csatornán az Attentone Palazzo felé.

           Szolgák sürögtek körülöttünk, a furcsa helyzet ellenére vendégként kezeltek, és bár házigazdám egy időre magamra hagyott, hogy mindent elrendezzen, semmire nem lehetett panaszom. Tiszta, száraz ruhát kaptam, és bár felajánlották a fürdőt, inkább kihagytam. Csupán átöltöztem frissen kapott vadonatúj ruháimba, majd megkérdeztem az inast, akit rendelkezésemre bocsátottak, hol várhatnám meg urát, és Castellione kisasszonyt. Egy kisebb terembe vezetett, a kandallóban már begyújtottak, ami a kalandunk után igencsak jól esett. Mivel az inas magamra hagyott, néhány pillanatnyi ácsorgás után egy karosszéket húztam a tűzhöz és lehuppantam, jól esett kicsit nézni a millió formát rajzoló lángokat, és nem kevésbé hagyni, hogy a melegség lassan elérje, és átjárja a bőröm.
Talán nem vettek észre, amikor kinyitották az ajtót. Csak abból gondolom, hogy amikor beléptek, már megváltozott a beszélgetés, amit addig folytattak. De mikor nyílt az ajtó, mely egy másik szobából vezetett ide, nem a folyosóról, ahonnan magam is érkeztem, még fojtott indulat volt mindkettejük hangjában.
- Ránk találtak!
Az ismerős mondat szinte megbénított. Eva, akárcsak egykor az anyám, visszafogottan beszélt, de hangjában ott vibrált a biztos tudat, a veszélyérzet, ami annyival jellemzőbb az asszonyokra, mint ránk. Tudják. Valahogy érzik, és megvan bennük a bizonyosság.
-… ismét- tette még hozzá, mielőtt Lucio közbevágott volna.
- Nem számít! Nem futunk el! Sokkal erősebbek vagyunk, és itt Velencében még nem vetették meg a lábukat!
- Ha nem vigyázunk, arra sem kell sokat várnunk…
Némi gúnyt hallottam a hangjában, és bár igencsak érdekelt volna a beszélgetés folytatása, jobbnak láttam, ha nem kapnak rajta hallgatózás közben. Felálltam, és megpiszkáltam egy vassal a hasábokat, hogy észrevegyenek. Eva egészen halkra fogta a hangját, mégis hallottam minden szavát.
- Ne Giovanni előtt, még nincs itt az ideje…
Az ajtó kinyílt, és úgy léptek be, mintha most érkeznének. Castellione grófnő is friss ruhákat kapott, és bár haja még nyirkos volt kissé, frizuráját, és sminkjét rendbe hozták. Mosolyogva indult el felém, kitárva két karját.
- Drága Giovanni, még meg sem köszöntem, hogy utánam ugrottál a vízbe.
Már épp szabadkozni akartam volna, hogy semmiség, hogy természetes, és hogy tulajdonképpen sajnos semmit nem ért az egész, de Eva egyetlen mozdulattal befogta a számat. Az ajkamra tette az ujját, az érintése éppen úgy égetett, mint az első pillanatban.
- Csak az számít, hogy megtetted, semmi más.
Megfogta a kezem, és leültetett, Lucio pedig bort hozatott. A finom, fűszeres ital most kifejezetten jól esett, és alig fogyasztottunk el egy pohárkával, amikor már nem bírtam tovább.
- Amennyiben szükségetek van rám, szívesen állok rendelkezésetekre, ha az őrök, vagy a tanács szükségesnek tartja, hogy én is elmondjam, mit láttam…
Lucio halkan felnevetett, és öntött még a szépen megmunkált ezüst kancsóból, majd legnagyobb meglepetésemre megrázta a fejét.
- Szükségtelen ezen gondolkodnod kedves rokon, úgy döntöttem, nem jelentjük az esetet.
Döbbenetem minden bizonnyal még inkább megmosolyogtatta, végül magyarázatra kényszerítette.
- Csak néhány ügyetlen tolvaj, akik bőven megkapták a magukét, úgy hiszem, felesleges tovább rágódnunk az ügyön.
A hangja meggyőző volt, de a szavai… egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért nem akarja jelenteni az esetet. Nem mintha olyan kellemes lett volna a tanács előtt vallani az átélt percekről, ezzel tisztában voltam, de mégis, valami mást sejtettem az egész mögött. Talán az a pillantás, ahogy egymásra néztek, amikor az ismeretlen kiejtette a számomra idegen nevet. Vagy az imént félbemaradt beszélgetésük, a furcsa megjegyzéssel rám nézve? Nem tudtam volna megmondani, de úgy éreztem, hogy a csodás Eva kisasszony komoly titkokat rejthet még… és ekkor még sejtelmem sem lehetett, micsoda titkokat!

Nem sokáig vendégeskedtem már az Attentone Palazzoban,hamarosan elbúcsúztunk, én pedig hazatértem. Igyekeztem minél előbb ágyba kerülni, éreztem, hogy most mindennél jobban szükségem van arra, hogy végre kipihenjem magam.
De ahogy az lenni szokott, minél fáradtabb az ember, annál nehezebben alszik el. Ágyamban fekve az aznapi események üldöztek, a rengeteg új dolog, amivel szembe kellett nézzek. Eva anyám rokona, és most már számomra is szembeötlő volt a hasonlóság köztük. Így már érthetővé váltak apához írott levelei, ám meglepő az a hevesség, mellyel mindenképpen rá akarta venni, hogy engem visszahívjon, és bemutasson. Vajon mitől voltam olyan érdekes számára? A rejtélyek sora, ami ezt a nőt körülvette itt még csak kezdődött, és minden alkalom, amikor valamilyen módon a közelembe került, újabb, és újabb szállal gazdagította azt a finom, de eltéphetetlen hálót, amivel teljesen körbefont. És ott volt még Lucio, és a kettejük kis titkai… Emilio és a megjegyzései, a támadás, és hogy nem akarták jelenteni az esetet. Biztos voltam benne, hogy nem egyszerű rablás volt, hogy több volt a háttérben, és ők ketten, Eva Castellione, és Lucio Attentone ellentétben velem, mindent értettek…
Mégis, minden gyanakvásom, és kétségem ellenére ezer okot találtam, hogy felmentsem magamban Evat. Nem hittem, és nem láttam, csak azt, amit akartam, és minden tényt úgy próbáltam hajlítani, hogy az derüljön ki, hogy szépséges rokonom csupán áldozat, és maga sem tehet jobban az eseményekről, mint én…
Végül sikerült elaludnom, de az éjjel nem  hozta meg a várva várt nyugalmat. Épp ellenkezőleg. Mintha a víz hidege még mindig nem távozott volna elgémberedett tagjaimból, kényszerített, hogy visszatérjek az este eseményeihez. Emlékszem, mennyire fáztam. A víz vett körül, de ezúttal láttam alatta, és nem a puszta feketeség takart el mindent. Evat kerestem. Rettegtem, hogy megfullad, épp, ahogy a valóságban. Nehezen kaphattam levegőt, mert álmomban már magam is fuldokoltam, de nem voltam képes a felszínre vergődni. Pánikba estem, és kapálóztam, ahogy tudtam, de egyre erősödött bennem a bizonyosság, hogy meghalok. És mégis, még ezekben az utolsónak vélt pillanatokban is Evat kerestem, mintha csupán az, hogy láthatom, visszaadhatta volna az életem. Forgolódtam, mint egy őrült, és hol saját életemért harcolva próbáltam a víztől szabadulni, hol elmerült hölgyemet kutattam a mindent átölelő kékségben… És akkor megláttam. Mozdulatlanul lebegett, báli ruhájának súlya nem engedte mozdulni, és azonnal a szívembe hasított a rettegés, halott! Úszásnak nem nevezném, amit műveltem, ahogy megpróbáltam a hideg vízben felé haladni, és a leginkább nem is emlékszem másra, csak a kétségbeesésre, hogy nem közeledek… Sőt, mintha távolodtam volna, és a következő pillanatban vacogva álltam palazzonk lépcsőjén. Az éjjeli fekete csatornát bámultam, fogalmam sem volt róla, hogy kerültem oda, bár álmomban bizonyosan tudtam, hogy Francesco húzott a partra. Tudtam, bár nem láttam már sehol, én pedig csak álltam, és a vizet bámultam, Eva nevét kiáltva. Mint akit megszállt az őrület igyekeztem vissza a vízbe, de megragadtak, és moccanni sem tudtam. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, arcok kavarogtak előttem, Sergio, személyes szolgám arca, don Emilio gúnyos vigyora, mely torz kacagásba fordult át, valamiféle kiabálást is hallottam, de nem tudtam kivenni a szavakat. Aztán végre elcsendesült körülöttem minden, egyedül voltam a palazzo lépcsőjén, még mindig fázva kuporogtam a víz felé fordulva.
-Giovanni…
Halk suttogás volt csak, finom, mint a tavaszi szél, és épp oly megnyugtató. Lassan fordítottam az irányába a fejem, és a kellemes, nyugodt érzés egy pillanat alatt elszállt. Eva állt ott, de ezúttal nem tudtam örülni, hogy látom, hajából, ruhájából csöpögött a víz, arca sápadt volt, szinte szürkés, szemeiből pedig hiányzott a tűz, ami annyira magával ragadott… Kinyitotta a száját, de szavak helyett csak víz buggyant ki rajta, és sikoltva nyúltam felé, tudtam, bizonyos voltam benne, halott.
-Giovanni… –ismételte meg a nevem, és megint, nyitott ajkai a csatorna sötét vizét engedték ki magukból.- Séth…
Fogalmam sem volt róla, mit jelent, ez a név teljességgel ismeretlen volt előttem. Sem álmomban, sem ébren nem tudtam hová tenni, ma már tudom, elmém furcsa tréfát űzött velem. Igenis volt jelentősége a névnek, és nem is először hallottam ezen az estén, de ekkor még fogalmam sem volt erről. Csak azt voltam képes felfogni, hogy Eva meghal… Nehezen, de megmozdultam, mintha minden tagom ólomból lett volna, és ahogy végre sikerült felé lépnem, iszonyú fájdalom hasított az oldalamba. De nem törődtem vele, felé nyújtottam a kezem, és ő épp olyan légiesen, ahogy a vacsoránál karolt belém, felém lebbent. Átölelt, reszkető tagjaim most még inkább remegtek, ahogy jéghideg testét magamhoz szoríthattam. Vizet éreztem a nyakamon, nem tudom, hogy szájéból folyt vagy a hajáról, csak arra emlékszem, milyen hideg volt…
- Csókolj meg, Giovanni…
Még így, hogy halottként tartottam a karjaimban sem voltam képes rá, hogy ellenkezzek akaratával, felé hajoltam, hogy teljesítsem kívánságát, a kérést, melyet mindennél jobban szerettem volna hallani azóta, hogy először megpillantottam. De rémült visítással hőköltem hátra, arca helyén anyám vonásait láttam, épp oly szépnek, és fiatalnak, ahogy emlékeztem rá, de mégiscsak anyám volt az, aki vizesen, és holtan állt előttem Eva helyén.
- Ránk találtak… óvakodj tőlük… Séth a nyomunkba eredt…
Nem értettem, mi történik, de ahogy szóra nyitottam volna a számat, eltűnt, se anyám, se Eva nem volt sehol, csupán Emilio gúnyos nevetését hallottam, és engem elnyelt a jeges, fekete víz.

Utólag álmom sok részlete nyert értelmet. Jó ideig tartott, mire magamhoz tértem, nem egyszerű rossz álom volt ez, és az elkövetkező időkben újra, és újra visszatért, kisebb változásokkal. Az ok persze rendkívül egyszerű volt, mint utóbb kiderült. Éjjeli fürdőzésem nem tett jót a szervezetemnek. Mikor hazaértem, még fogalmam sem volt róla, de alaposan megfáztam, és mire elnyomott az álom, belázasodtam. Ezért éreztem mindent olyan hidegnek magam körül, ezért üldöztek a lidércek. Sergio, aki a szomszédos kis szobában aludt meghallotta esztelen kiabálásomat, és bejött megnézni, mi bajom van. Úgy dobáltam magam az ágyon, hogy több szolgával együtt kellett lefogjanak. Orvosért küldtek, egész testem tüzelt a láztól, és félrebeszéltem. Persze ők mit sem sejtettek előző esti utam részleteiről, számukra Eva, a fuldoklás, és minden egyéb puszta hagymázas képzelgésnek hatott. Amikor kicsit lenyugodtam, magamra hagytak,  de legurultam az ágyamról, és csúnyán összezúztam az oldalam, szerencsére csontom nem tört, de szolgáink ijedelme egyre komolyabb lett állapotomat tekintve. Vizes borogatással próbálták a lázam csillapítani, míg a doktor meg nem  jött.
Tüdőgyulladást kaptam. Napokig feküdtem eszméletlenül, közben hol anyámat, hol Evat láttam, hol élve, hol holtan, és mindegyre ugyanazt ismételgették. „Ránk találtak”. Ez a két szó olyan félelmet keltett bennem lázálmaimban, mintha a dózse örökös bérletet biztosított volna a palota valamelyik ólomkamrájában számomra. Rémlátomásaimban biztos voltam benne, hogy Séth megtalál, és végez velem.
Hogy tulajdonképpen ki is volt Séth? Ha magamnál vagyok, nem tudok válaszolni erre a kérdésre. De a képzelet világában olykor vannak dolgok, amiket ha nem is látunk, tudunk a létükről, ha senki sem mondja, akkor is biztosak vagyunk benne. Tudjuk. Én pedig tudtam. Ha mindent nem is, annyit bizonyosan, hogy Séth az, aki ránk talált, és a vesztünket okozza. Ez pedig épp elég volt, hogy félelem, menekülés, és féltés legyen minden álmom lényege. Olykor ez a titokzatos alak is megjelent, nem volt arca, csuklyája alól csak a fekete semmi nézett rám. Gyakran kísérte őt Emilio, vagy ismeretlen, fekete ruhás fegyveresek. Nem egyszer láttam, ahogy megölték anyámat, vagy Evat üldözték, és persze engem sem kíméltek.
Hosszú napok lázas képzelgésében fogalmam sem volt róla, mi zajlik körülöttem. Francesco épphogy meggyógyult, és én estem ágynak, ugyanamiatt a nő miatt, ha más okból is. Orvosok jöttek, és a szokásos eljárásokkal kezeltek, amitől természetesen nem lettem jobban. Mit sem ért a higanyos kenőcs, amivel mellkasom kenegették, vagy hogy saját vizeletem itatták meg velem, de nem használt vérem lecsapolása sem. Mindeközben álmaim folyton kísértettek.

Hogy jobban lettem, az annak a szerencsének köszönhető, hogy napokkal később egy szolga érkezett a házunkhoz az Attentone palotából. Visszahozta otthagyott ruháimat – már ami megmaradt belőlük- és egy levelet, melyet személyesen nekem kívánt átadni. Végül mégiscsak rábízta Francescora, amikor hallotta, hogy milyen állapotban vagyok, és hazasietett urához, jelenteni a történteket.  Lucio még aznap délután megjelent a házunkban. Nem egyedül jött, egy sötét ruhás ember kísérte, és engedélyt kért Francescotól, hogy saját orvosával vizsgáltathasson meg. Fivérem, aki mint említettem már gyűlölte a kuruzslókat, könnyű szívvel kidobatta az éppen mellettem tébláboló, eddig semmit el nem érő két doktort.
Ahogy mesélték, új gyógyítóm nem volt épp bőbeszédű. Amikor a szobámba vezették, hosszasan vizsgálgatott, a mellkasom hallgatta, a csuklóm fogta, közben a fejét csóválta, és valami olyasmit dünnyögött, hogy szélhámos mészárosok, ostoba gyilkosok. Bekötözte a sebeimet, melyeket gyógyíttatásom közben szereztem, kinyittatta az ablakot, kicseréltette az ágyneműmet, és valamiféle pirulát tett a nyelvem alá. Én mindezekből semmire nem emlékszem, de ez ismétlődött nap-nap után. A lázam nemsokára lejjebb ment, és pár nap elteltével magamhoz tértem. Gyenge voltam, erőtlen, és mindenem fájt, de legalább holtak helyett valódi embereket láttam magam körül. Nemsokára már látogatókat is fogadhattam, természetesen először csak Francescot. Nem voltam bizonyos benne, hogy jól teszem-e de ő volt az egyetlen, akiben bízni tudtam, így említést tettem neki Séth-ről. Csupán annyit mondtam, hogy álmomban gyakran előjött ez a név, és kérdeztem, nem hallotta-e valahol. Csak a fejét csóválta, de megígérte, hogy érdeklődni fog. Megeskettem, hogy óvatos lesz, magam sem tudnám megmondani miért, talán az álmoknak volt rám ilyen hatása, de már a név puszta említése is félelmet keltett bennem.

Hogy Lucio doktora mit tudott, amit a többi nem, fogalmam sem volt. Mellettem maradt mindaddig, míg lázam teljesen elmúlt, és megerősödtem kissé. Velem sem beszélt túl sokat, inkább csak komoly szigorral utasítgatott, ahogy egyébként mindenkit maga körül. Sergiot nemes egyszerűséggel kitette a szobájából, és beköltözött, míg velem foglalkozott. Massimo Astinak hívták, és bár ekkor számomra még nem volt ismert a neve, mint utóbb megtudtam, igen nagy nevű orvosként tartották számon. Nem is véletlenül. Bár módszerei ellenkeztek a hagyományos orvoslással, és ezért régi utat követő kollégái rosszallással néztek rá, és igyekeztek nehezíteni helyzetét. De ez láthatóan nem zavarta, a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta az iránt, hogy mások mit gondolnak róla.
Francesco hamarosan végzett is a kutatással, de nem jutott eredményre. Se a velencei társaságban nem volt Séth nevű illető, sem Itáliában a komolyabb körökben nem forgolódott senki, akit így hívtak volna. Fivérem még arra is vetemedett, hogy egy titokzatos ismerősétől kérjen tanácsot az ügyben, aki velünk ellentétben ismerte Velence, és a környező városok alvilágának nevesebb figuráit, de ott sem bukkant fel ez a név. Így hát rejtély maradt, ki is Séth, az egyetlen, amire időközben sikerült rádöbbennem, hogy hol hallottam a nevet. A támadó, akit Lucio különös módon fél kézzel kidobott a csónakból, ezt a nevet suttogta feléjük. Akkor még nem jelentett számomra semmit, és ezért nem is értettem, mit mond, de most, emlékeim világossá tették számomra azt, amit lázálmaim súgtak meg oly különös módon. A titokzatos Séth volt az, aki a rablókat rokonaim után küldte.
Nem sokkal később Eva kisasszony is meglátogatott. Örömmel töltött el a tudat, hogy nincs komolyabb baja, és hogy ő szerencsésen átvészelte közös fürdőzésünk következményeit. Látogatása mindenképp boldogsággal töltött volna el, de a rengeteg rémálom után még inkább megnyugtatott, hogy életben láthatom, és egészségben. Egyik délután, amikor kinyitottam a szemem, az ágyamnál ült, és engem figyelt. Mikor észrevette ébredésem, elmosolyodott, olyan édes, angyali mosollyal, ami rögtön elfeledtette velem mindazt a titokzatosságot, ami eddig foglalkoztatott.
- Aggódtunk érted, kedves rokon – fogta meg a kezem egy pillanatra, mintegy bíztatásul, majd felállt, és az asztalkához sétált, hogy töltsön  poharamba az asztalon álló kancsóból. – Kínzott a lelkiismeret, hogy miattam vagy beteg.
- Dehogy… - ráztam meg a fejem erőtlen félmosollyal, de nem engedte, hogy folytassam.
- Mindenképp kivételes szerencse, hogy véletlen éppen arra jártál…
Visszalépett az ágyamhoz, és felém nyújtotta az italt. Olyan mosollyal, amiből azonnal tudtam, hogy tisztában van a „szerencsés véletlen” körülményeivel. Legalábbis erős sejtései lehettek. Elpirulhattam, de mindenesetre tartottam tőle, hogy megtörténik, úgy éreztem könnyedén átlát rajtam, így inkább elvettem a kupát, és belekortyoltam. Keserű gyógyfőzet volt, amit az orvos készíttetett, és itatott velem minden nap, de nem mertem ellenkezni.
- Kiderült már valami a támadókról? – kérdeztem, hogy más felé tereljem a beszélgetést.
Eva megcsóválta a fejét.
-Úgy vélem már nem is fog, de azt hiszem, a lényeg az, hogy szerencsésen megmenekültünk. Bár talán jobban jártunk volna, ha egyszerűen odaadjuk az erszényünket, és ők az utunkra engednek. Akkor most nem lennél ágyhoz kötve, kedves kuzin…
Hazudott. Biztos voltam benne, és nem értettem, miért nem bízik meg bennem annyira, hogy elmondja, mi is történt valójában azon az éjjelen. Mert hogy ő, és Lucio pontosan tudták, hogy kik a támadók, abban biztos voltam. Ahogy abban is, hogy nem az erszényüket akarták.