Castellione grófnő nem csak
kifinomult ízléssel, de igen jó kapcsolatokkal is rendelkezhetett, mert
sikerült neki az, ami másnak nem, szalonjában vendégül láthatta a nagy
Nestore-t. Mint már említettem, az Itália szerte híres színész ezen az őszön
ismét elvarázsolta Velencét. Goldonit-t
játszott, ami a színházvilág, és a hozzáértők szemében kétes érzéseket váltott
ki, egyik fele rajongással csüngött az újszerű felfogáson, és a színház
megújulásáról beszéltek, másik fele viszont komoly viszolygással fogadta a
hagyományoktól elrugaszkodó új formákat. Mind a művész, mind a műértő világot
megosztotta a komédia koronázatlan királya, avagy sárba tiprója.
Nestort azonban mindenki imádta, a közönség, és a színházak, egyetlen estén sem volt üres hely a nézőtéren, ismerőseink közül többen minden alkalommal megnézték az előadásait, olykor egyet többször is. Én magam is így voltam vele, és meg kell mondjam, nem is találtam rá ésszerű magyarázatot.
Azelőtt nem különösképpen vonzott a színház. Számomra az érthetőségük már túl volt azon a határon, amit még élvezettel tudtam olvasni, vagy nézni, túl sok volt nekem a szimbólum. Persze egy-egy igazi komédiát olykor élvezettel mulattam végig, de Eva előtt a komolyabb műveket messze elkerültem. Most sem maga a színház volt az, amit vonzott, hanem Nestore.
Még most sem értem, mi volt ez. Életem során volt egy időszak, amikor azt hittem, meg tudtam fejteni lelkemnek ezt a sötét titkát, és megnyugtató magyarázatot tudok adni a történtekre, aztán a sors vigyorogva nemet intett, és kiderült, tévedek. De évek teltek még el addig, hogy egyáltalán bármiféle elképzelést kialakítsak erről az időszakról, és a lelkemben lejátszódó furcsaságokról.
Nestore zseniális színész volt. De nem csupán ebben állt a nagysága. Evahoz tudnám hasonlítani, hisz bárkit elbűvölt, akinek a közelébe került. Nőt, férfit, öreget, fiatalt… engem is. Méghozzá olyan módon, amit nem tudtam egykönnyen elrendezni magamban. Az egyetlen, ami megnyugvással töltött el, hogy testi vágyat nem éreztem iránta soha, mégis, az a rajongás, amivel felé fordultam, már túlnőtt a művészet szeretetén.
Eva Castellione nem egyszer örvendeztette már meg hozzáértő, és műkedvelő barátait azzal, hogy egyszer csak teljes meglepetésként bejelentett valamely hírességet, de bizton állíthatom, egyik sem kavart még akkora port, mint Nestore megjelenése. Az én érdeklődésem ekkor még nem volt számottevő, így azt, hogy mindenki a nagy színész körül tolongott, én arra próbáltam meg felhasználni, hogy Eva közelébe jussak. Egy kisebb könyvtárban ült egy hölggyel, és halkan beszélgettek. Felismertem a nőt, minden este ott ült a színházban, előkelő helyen, és erre az estélyre is a színész társaságában érkezett. Nálunk valamivel idősebb volt, kedves arcú teremtés, és valószínűleg ha a haját és öltözékét kicsit a divathoz igazítja, egészen szemrevaló lehetett volna. De Nestore mellett szinte észrevétlennek tűnt, először arra gondoltam, hogy a testvére lehet, de nem láttam kézzel fogható hasonlóságot köztük.
A hölgyek egyelőre nem vettek észre, én pedig nem bírván kíváncsiságommal, olyasmire vetemedtem, ami felnőtthöz nem méltó, nemes emberhez pedig még kevésbé. Meghúzódtam az ajtó mögött, és látszólag a társaságot figyelve kicsit füleltem, miről is beszélget a két kisasszony odabent.
Az már az első pillanatban egyértelművé vált, hogy ismerik egymást, és nem csupán ezen az estén találkoztak, ez némiképp megnyugtatott, úgy gondoltam Eva a titokzatos asszonyon keresztül tudta Nestore-t meginvitálni. Ha pedig így van, nem kell féltsem szívem hölgyét a bálványtól.
- Hidd el, Raimonda, teljességgel megértem a vonzalmad iránta – mondta kissé aggodalmasan a grófnő, és már ebben a pillanatban tudtam, hogy olyan beszélgetésbe hallgatok bele, amibe nem kellene- de tényleg ér annyit, hogy elhagyd a családod?
- Mit adhat nekem a család Eva? Egy vagyok a számtalan gyermekből, akinek úgysem jut örökség, milyen életet választhattam volna magamnak?
- De a véreid… Tudod, hogy bármikor számíthatsz a testvéreidre, hogy a rokonaid megvédenek. Ő nem tehet érted semmit.
- Erre nincs is szükség. Ugyan, ki akarna bántani engem mellette? Észre sem veszik, hogy a világon vagyok. Láthatatlan lettem, Eva. Egy szellem. Egy árnyék. Az Ő árnyéka. Amíg ő ragyog, engem nem vesz észre senki.
- De te nem erre születtél. Neked magadnak kellene ragyognod, fényesebben nála. Sokkal több tehetség van benned, mint Nestorban valaha lesz!
Teljességgel érthetetlen volt számomra a beszélgetés. Minden egyes mondat összezúzta a képet, amit épp készültem kialakítani, és már szinte követhetetlenné vált számomra az egész. A hölgy is színész lenne? Vagy az volt valamikor? Feladta volna az életét Nestore-ért? A férfi láthatóan nem törődött vele, mióta megérkeztek egyszer sem nézett körül, merre lehet a kísérője. Amint beléptek, elengedte a karját, és máris élvezettel merült el az őt ostromlók körében, nem igazán éreztem azt, hogy Raimonda rajongása a férfi iránt a legcsekélyebb mértékben is viszonzásra talált volna. Már ha egyáltalán jól értelmeztem a beszélgetés részleteit, amit olykor megkérdőjeleztem magamban.
- Már választottam, Eva. És sosem fogom megbánni. Ha a világ nem is sejti, ha minden este más nő próbál is az ágyába férkőzni, és még ha jópárnak ez könnyedén sikerül is, Savio úgy szeret engem, ahogy nem fog senki mást. A felesége vagyok, és ez már nem fog megváltozni.
Eva hallgatott, aztán halkan felsóhajtott.
- Bízom benne, hogy boldog leszel. De ha egyszer menekülni akarsz ebből az életből, a házam mindig nyitva áll majd előtted.
- Tudom, de biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség. Hidd el a rá gyakorolt vonzerőm épp olyan erős, mint az övé másokra.
- Ebben biztos vagyok – kuncogott halkan a grófnő.
- Hozhatok valamit, uram?
Észre sem vettem a hozzám közeledő inast, és most a hangos kérdés nem csak engem zökkentett ki, hanem minden bizonnyal a könyvtárban ülőknek is elárulta, hogy nincsenek teljesen egyedül.
- Nem köszönöm, még van mit innom- emeltem meg kisség a szépen csiszolt díszes poharat, és mint aki most érkezik, egyúttal be is fordultam az ajtón.
- Üdvözletem a kisasszonyoknak! Nem is sejtettem, hogy van bárki is, akit nem a nagy művész közvetlen közelében találni!
Úgy tettem, ahogy bármely más esetben tettem volna, megpróbáltam ráerőszakolni a társaságom a két magányos hölgyre.
- Giovanni, éppen az mondja, aki maga sincs a többiekkel? Téged talán nem vonz a nagy Nestore?- kérdezte mosolyogva a bájos házigazda.
- Dehogynem, de egyelőre úgysem jutnék a közelébe, gondoltam megvárom, míg kicsit levegőhöz jut, és csak azután kápráztatom el, ha már a sok imposztor magára hagyta.
Eva halkan felnevetett, és Raimonda is mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Eddigi tapasztalataim szerint hosszú ideig kellene várnia, uram.
Úgy tettem, mint aki csalódott, aztán kissé széttártam a karom.
- Ebben az esetben el sem tudnék képzelni kellemesebb várakozást, mint amit két gyönyörű hölgy mellett kell elszenvednem. - mondtam, és lehuppantam egy kényelmes karosszékbe.
Bár ez a viselkedés nem éppen Eva Castellione szalonjára volt jellemző, sokkal inkább azokra az estélyekre, ahová előzőleg olyan előszeretettel jártunk fivéremmel, zavaromban nem tudtam hirtelen másképp viselkedni, mint az ostoba széptevők. – Remélem nincs ellene kifogásuk? – kérdeztem csak ekkor, nem is hagyva tiltakozási lehetőséget.
- Ugyan, kedves rokon… A hölggyel épp az esti előadást akartuk részletesen kitárgyalni, nyugodtan csatlakozhatsz hozzánk. Raimonda, ez itt Giovanni Forterocci a kuzinom. A hölgy pedig Raimonda Felicita Torelloni.
- Signorina, valódi öröm számomra.
Csak most néztem meg igazán magamnak. Szőke haja egyszerű, dísztelen kontyba volt tűzve, a ruházata sem volt sem feltűnő, sem kihívó, olyan volt, mint egy idősödő vidéki nemesasszony viselete, amilyeneket Julietta nénikénk hordott. Arcán nem láttam festék nyomát, vagy nem viselt sminket, vagy csak annyira keveset, hogy észre sem lehetett venni, ami önmagában is szokatlan volt városunkban, egy estélyen pedig még inkább. Valóban jellegtelenségre törekedett, és ezt sikerült is elérnie, mindaddig, míg valaki nem nézte meg tüzetesebben. Mert akkor kiderült, hogy valójában kifejezetten szép arcú, karcsú fiatal hölgy, aki akár Eva szépségét is megközelíthetné. Furcsa mosollyal nézett rám, mintha ismerne, de legalábbis mint akinek nem ismeretlen teljességgel a nevem. Reméltem, hogy Eva beszélt rólam, ha már ilyen bizalmas viszonyban vannak egymással, és reméltem, hogy olyasmit mondott, amit én is szívesen hallanék. Valahol igaz is volt a megérzésem, de persze borzasztó távol állt a valóság a reményeimtől.
Nestort azonban mindenki imádta, a közönség, és a színházak, egyetlen estén sem volt üres hely a nézőtéren, ismerőseink közül többen minden alkalommal megnézték az előadásait, olykor egyet többször is. Én magam is így voltam vele, és meg kell mondjam, nem is találtam rá ésszerű magyarázatot.
Azelőtt nem különösképpen vonzott a színház. Számomra az érthetőségük már túl volt azon a határon, amit még élvezettel tudtam olvasni, vagy nézni, túl sok volt nekem a szimbólum. Persze egy-egy igazi komédiát olykor élvezettel mulattam végig, de Eva előtt a komolyabb műveket messze elkerültem. Most sem maga a színház volt az, amit vonzott, hanem Nestore.
Még most sem értem, mi volt ez. Életem során volt egy időszak, amikor azt hittem, meg tudtam fejteni lelkemnek ezt a sötét titkát, és megnyugtató magyarázatot tudok adni a történtekre, aztán a sors vigyorogva nemet intett, és kiderült, tévedek. De évek teltek még el addig, hogy egyáltalán bármiféle elképzelést kialakítsak erről az időszakról, és a lelkemben lejátszódó furcsaságokról.
Nestore zseniális színész volt. De nem csupán ebben állt a nagysága. Evahoz tudnám hasonlítani, hisz bárkit elbűvölt, akinek a közelébe került. Nőt, férfit, öreget, fiatalt… engem is. Méghozzá olyan módon, amit nem tudtam egykönnyen elrendezni magamban. Az egyetlen, ami megnyugvással töltött el, hogy testi vágyat nem éreztem iránta soha, mégis, az a rajongás, amivel felé fordultam, már túlnőtt a művészet szeretetén.
Eva Castellione nem egyszer örvendeztette már meg hozzáértő, és műkedvelő barátait azzal, hogy egyszer csak teljes meglepetésként bejelentett valamely hírességet, de bizton állíthatom, egyik sem kavart még akkora port, mint Nestore megjelenése. Az én érdeklődésem ekkor még nem volt számottevő, így azt, hogy mindenki a nagy színész körül tolongott, én arra próbáltam meg felhasználni, hogy Eva közelébe jussak. Egy kisebb könyvtárban ült egy hölggyel, és halkan beszélgettek. Felismertem a nőt, minden este ott ült a színházban, előkelő helyen, és erre az estélyre is a színész társaságában érkezett. Nálunk valamivel idősebb volt, kedves arcú teremtés, és valószínűleg ha a haját és öltözékét kicsit a divathoz igazítja, egészen szemrevaló lehetett volna. De Nestore mellett szinte észrevétlennek tűnt, először arra gondoltam, hogy a testvére lehet, de nem láttam kézzel fogható hasonlóságot köztük.
A hölgyek egyelőre nem vettek észre, én pedig nem bírván kíváncsiságommal, olyasmire vetemedtem, ami felnőtthöz nem méltó, nemes emberhez pedig még kevésbé. Meghúzódtam az ajtó mögött, és látszólag a társaságot figyelve kicsit füleltem, miről is beszélget a két kisasszony odabent.
Az már az első pillanatban egyértelművé vált, hogy ismerik egymást, és nem csupán ezen az estén találkoztak, ez némiképp megnyugtatott, úgy gondoltam Eva a titokzatos asszonyon keresztül tudta Nestore-t meginvitálni. Ha pedig így van, nem kell féltsem szívem hölgyét a bálványtól.
- Hidd el, Raimonda, teljességgel megértem a vonzalmad iránta – mondta kissé aggodalmasan a grófnő, és már ebben a pillanatban tudtam, hogy olyan beszélgetésbe hallgatok bele, amibe nem kellene- de tényleg ér annyit, hogy elhagyd a családod?
- Mit adhat nekem a család Eva? Egy vagyok a számtalan gyermekből, akinek úgysem jut örökség, milyen életet választhattam volna magamnak?
- De a véreid… Tudod, hogy bármikor számíthatsz a testvéreidre, hogy a rokonaid megvédenek. Ő nem tehet érted semmit.
- Erre nincs is szükség. Ugyan, ki akarna bántani engem mellette? Észre sem veszik, hogy a világon vagyok. Láthatatlan lettem, Eva. Egy szellem. Egy árnyék. Az Ő árnyéka. Amíg ő ragyog, engem nem vesz észre senki.
- De te nem erre születtél. Neked magadnak kellene ragyognod, fényesebben nála. Sokkal több tehetség van benned, mint Nestorban valaha lesz!
Teljességgel érthetetlen volt számomra a beszélgetés. Minden egyes mondat összezúzta a képet, amit épp készültem kialakítani, és már szinte követhetetlenné vált számomra az egész. A hölgy is színész lenne? Vagy az volt valamikor? Feladta volna az életét Nestore-ért? A férfi láthatóan nem törődött vele, mióta megérkeztek egyszer sem nézett körül, merre lehet a kísérője. Amint beléptek, elengedte a karját, és máris élvezettel merült el az őt ostromlók körében, nem igazán éreztem azt, hogy Raimonda rajongása a férfi iránt a legcsekélyebb mértékben is viszonzásra talált volna. Már ha egyáltalán jól értelmeztem a beszélgetés részleteit, amit olykor megkérdőjeleztem magamban.
- Már választottam, Eva. És sosem fogom megbánni. Ha a világ nem is sejti, ha minden este más nő próbál is az ágyába férkőzni, és még ha jópárnak ez könnyedén sikerül is, Savio úgy szeret engem, ahogy nem fog senki mást. A felesége vagyok, és ez már nem fog megváltozni.
Eva hallgatott, aztán halkan felsóhajtott.
- Bízom benne, hogy boldog leszel. De ha egyszer menekülni akarsz ebből az életből, a házam mindig nyitva áll majd előtted.
- Tudom, de biztos vagyok benne, hogy erre nem lesz szükség. Hidd el a rá gyakorolt vonzerőm épp olyan erős, mint az övé másokra.
- Ebben biztos vagyok – kuncogott halkan a grófnő.
- Hozhatok valamit, uram?
Észre sem vettem a hozzám közeledő inast, és most a hangos kérdés nem csak engem zökkentett ki, hanem minden bizonnyal a könyvtárban ülőknek is elárulta, hogy nincsenek teljesen egyedül.
- Nem köszönöm, még van mit innom- emeltem meg kisség a szépen csiszolt díszes poharat, és mint aki most érkezik, egyúttal be is fordultam az ajtón.
- Üdvözletem a kisasszonyoknak! Nem is sejtettem, hogy van bárki is, akit nem a nagy művész közvetlen közelében találni!
Úgy tettem, ahogy bármely más esetben tettem volna, megpróbáltam ráerőszakolni a társaságom a két magányos hölgyre.
- Giovanni, éppen az mondja, aki maga sincs a többiekkel? Téged talán nem vonz a nagy Nestore?- kérdezte mosolyogva a bájos házigazda.
- Dehogynem, de egyelőre úgysem jutnék a közelébe, gondoltam megvárom, míg kicsit levegőhöz jut, és csak azután kápráztatom el, ha már a sok imposztor magára hagyta.
Eva halkan felnevetett, és Raimonda is mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Eddigi tapasztalataim szerint hosszú ideig kellene várnia, uram.
Úgy tettem, mint aki csalódott, aztán kissé széttártam a karom.
- Ebben az esetben el sem tudnék képzelni kellemesebb várakozást, mint amit két gyönyörű hölgy mellett kell elszenvednem. - mondtam, és lehuppantam egy kényelmes karosszékbe.
Bár ez a viselkedés nem éppen Eva Castellione szalonjára volt jellemző, sokkal inkább azokra az estélyekre, ahová előzőleg olyan előszeretettel jártunk fivéremmel, zavaromban nem tudtam hirtelen másképp viselkedni, mint az ostoba széptevők. – Remélem nincs ellene kifogásuk? – kérdeztem csak ekkor, nem is hagyva tiltakozási lehetőséget.
- Ugyan, kedves rokon… A hölggyel épp az esti előadást akartuk részletesen kitárgyalni, nyugodtan csatlakozhatsz hozzánk. Raimonda, ez itt Giovanni Forterocci a kuzinom. A hölgy pedig Raimonda Felicita Torelloni.
- Signorina, valódi öröm számomra.
Csak most néztem meg igazán magamnak. Szőke haja egyszerű, dísztelen kontyba volt tűzve, a ruházata sem volt sem feltűnő, sem kihívó, olyan volt, mint egy idősödő vidéki nemesasszony viselete, amilyeneket Julietta nénikénk hordott. Arcán nem láttam festék nyomát, vagy nem viselt sminket, vagy csak annyira keveset, hogy észre sem lehetett venni, ami önmagában is szokatlan volt városunkban, egy estélyen pedig még inkább. Valóban jellegtelenségre törekedett, és ezt sikerült is elérnie, mindaddig, míg valaki nem nézte meg tüzetesebben. Mert akkor kiderült, hogy valójában kifejezetten szép arcú, karcsú fiatal hölgy, aki akár Eva szépségét is megközelíthetné. Furcsa mosollyal nézett rám, mintha ismerne, de legalábbis mint akinek nem ismeretlen teljességgel a nevem. Reméltem, hogy Eva beszélt rólam, ha már ilyen bizalmas viszonyban vannak egymással, és reméltem, hogy olyasmit mondott, amit én is szívesen hallanék. Valahol igaz is volt a megérzésem, de persze borzasztó távol állt a valóság a reményeimtől.
Francesco
egyetlen este alatt elbűvölte Nestore-t. Azt kell mondjam, hihetetlenül
„illettek egymáshoz”. Mindkettejük nagy hatással bírt a környezetére, és
pillanatok alatt el tudták varázsolni a társaságot. Mint kiderült egymást is.
Másnap már együtt mulattunk hármasban, és ez igen hamar mindennapossá vált.
Nestore egészen más volt, mint amilyennek eleinte mutatkozott. A színház és a
szalonok szorításából kiszabadulva más ember lett belőle. Bár legalább tíz
évvel idősebb lehetett nálunk, viselkedése alapján inkább tűnt szertelen
kölyöknek, mint hírneves művésznek. Társaságában hamarosan megismertük városunk
azon részeit is, melyeket eddig jólnevelet gazdag ifjakként elkerültünk.
Nestore kifejezetten kedvelte a koszos, szegényes mulatókat, azokat, ahová még
véletlen sem tértünk volna be köznapi ruhánkban, ha mégis, komoly okunk lett
volna félni, hogy átvágják a torkunkat néhány arany reményében. A helyiek gyakori kakaskodása nem egyszer
fajult verekedéssé, vagy késeléssé, és se én, se Francesco nem tudtuk mire
vélni Nestore rajongását az ilyesféle helyek iránt. Aztán hamarosan világossá
vált számunkra, hogy az ilyen mulatókban lehet igazán önmaga, ahol véletlenül
sem botlik bele olyan személybe, aki ismerheti, és személyazonosságát
felfedheti. Bármit megtehetett anélkül, hogy híre ment volna, hisz ugyan ki
foglalkozna egy újabb névtelen idegen tetteivel ott, ahol mindenki kizárólag a
maga dolgával van elfoglalva.
Életünknek ez a szakasza bővelkedett eseményekben, estéről estére látogattuk végig ugyanazokat a kocsmákat. Ruházatunkat a szolgákkal szereztettük be, és így könnyedén elvegyülhettünk a csőcselék közt. Magam kevésbé éreztem ezt olyan élvezetesnek, mint drága barátunk, de nem szóltam, hamar rájöttem, hogy Nestore könnyen, és élvezettel tréfálkozik másokon, miután ráérez gyenge pontjukra. Minket kifejezetten kedvelt, ő és Francesco mintha egy nyelvet beszéltek volna. Én úgy éreztem, hogy nem illek teljes egészében a társaságukba, ők ketten viszont mindent elkövettek, hogy a lehető legjobban érezzem magam.
Az egyik este Nestore a szokottnál is többet ivott, és semmiképpen nem akart hazamenni. Újabb, és újabb kocsmákba terelt bennünket, és bár egyikünk sem kívánta már folytatni az éjszakát, mégis kényszerűen mentünk utána, nehogy bajba keveredjék.
- Drága, édes egyetlen Francescom – mondta a kikötői matrózok egyik méltán hírhedt törzshelyén – az az érzésem, hogy ti mindketten… beleszerettetek a mi kis Evankba!
Nevetett, és mi, akik kevesebbet ittunk, nem vettük éppen jó néven a mulatságot. Őt persze ez mit sem zavarta, sőt, rosszalló arckifejezésünk csak olaj lehetett a tűzre, mert rákapott a tréfára, és nem eresztette.
- Pedig Eva kisasszonyka nem való ám hozzátok, drága barátaim! Sokkal jobban járnátok valamelyik jónevű ribanccal itt a városban! Higgyétek el, ha valamihez értek, azok a nők... A ti kis grófnőtök jégből van! Nektek meg hús vér asszony kell, aki szétteszi a lábát, mikor hazaérkeztek, mint ez itt!
Megragadta a fogadósnőt, aki éppen telitöltötte a boros kupáinkat, és magához húzta.
- Ugye asszony, te aztán tudod, hogy bánj a férfival!
Az ölébe rántotta a nőszemélyt, és egyik kezét a szoknyája alá csúsztatta. Nem először láttuk már, hogyan szemérmetlenkedik, sőt, jártunk együtt a kurtizánoknál is, de ezúttal egyikünket sem ingerelte nevetésre a bolondozása.
- Ereszd el azt a nőt, te csavargó!
Egy férfi állt mögötte, nagydarab, középkorú ember, kezében késsel, és semmi kétségem nem volt felőle, hogy ha kell, hátba szúrja Itália ünnepelt színész-hírességét. De Nestorénak bátorságot adott az éjjel elfogyasztott bormennyiség, mert bár elengedte a nőt, felemelkedett, és a „kötekedő” felé fordult.
- Csavargó? Te tudatlan, műveletlen barom, eridj vissza a földekre az igát húzni! Hogy képzeled…
De tovább nem folytathatta, mert a kés megvillant, és a következő pillanatban nagyszájú részeg barátunk összeesett.
Egy emberként ugrottunk oda. Emlékszem, hogy elöntött az aggódás, és a félelem. Nem attól féltem, hogy minket is bántódás ér, sokkal inkább attól, hogy Nestore gyógyíthatatlan sérüléseket szerzett. Ájultan feküdt a földön, amikor megfordítottuk, láthattuk, hogy a karját érte a penge, nem volt veszélyes, de mivel nem értettem a sebesülésekhez, aggasztó volt a seb, és a kiömlő vér mennyisége.
- El kell vinnünk innen.
Mintha valahonnan a távolból hallottam volna csak Francesco hangját, tompa volt, és alig voltam képes reagálni rá. Csak bámultam a vért, csak a földön szétkent vörös foltot tudtam nézni, csak a sebet, csak a vért, ahogy újra és újra kibuggyant.
- Hozzanak már valamit! El kell állítanunk a vérzést!
Francesco józansága engem is magamhoz térített. Haza kell vinnünk a barátunkat, ágyba tenni, és orvost hívni hozzá, még akkor is, ha nem veszélyes a sebe. Két oldalról támogatva vittük ki a kocsmából, és közben egyre azon imádkoztam, hogy ennyivel elégedjen meg a fogadósnőt védelmező hős lovag. Biztos voltam benne, hogyha elkapja a hév, és belelendül, mindhárman holtan végezzük a kikötői kocsmanegyed okádékszagú kövezetén.
De a hátunk mögött ünneplésbe kezdtek a megmentő, a megmentett, és dicső közönségük, nekünk pedig módot adtak rá, hogy kisomfordáljunk, ahogy a vert kutya kullog el szégyenkezve.
De mit érdekelt akkor, mit gondolnak az idegenek? Egyre csak azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha Nestore belehal a seblázba, vagy elvérzik, mielőtt hazaérnénk? Hogy is lett volna fogalmam arról, mennyi vér van egy ember testében, vagy hol vannak olyan erek, melyek sérülése gyors halálhoz vezet?
Csak egyet tudtam, Nestore nem halhat meg, így mielőbb haza kell őt juttatnunk.
A szűk sikátorok nem voltak kényelmesek három ember számára, de ha nem akartuk, hogy valaki meglássa, és felismerje a félájult, véres, és az italtól félrebeszélő barátunkat, kerülnünk kellett minden olyan helyet, ahol a fényben arcát mutathatta volna.
Emlékszem, mennyire siettünk, mégis az volt az érzésem, sosem érünk már el a palazzóig, melyet rendelkezésére bocsátottak, és mely lakhelyéül szolgált Velencei tartózkodása alatt. Súlya nagyon megterhelő volt, és többször is megfordult a fejemben, hogy azt mondom Francesconak, tegyük le, és ne cipeljük magunk… De aztán győzött bennem Nestore ragyogó hírneve feletti aggodalmam, és összeszorított foggal, de cipeltem tovább nem éppen csekély terhünket.
Életünknek ez a szakasza bővelkedett eseményekben, estéről estére látogattuk végig ugyanazokat a kocsmákat. Ruházatunkat a szolgákkal szereztettük be, és így könnyedén elvegyülhettünk a csőcselék közt. Magam kevésbé éreztem ezt olyan élvezetesnek, mint drága barátunk, de nem szóltam, hamar rájöttem, hogy Nestore könnyen, és élvezettel tréfálkozik másokon, miután ráérez gyenge pontjukra. Minket kifejezetten kedvelt, ő és Francesco mintha egy nyelvet beszéltek volna. Én úgy éreztem, hogy nem illek teljes egészében a társaságukba, ők ketten viszont mindent elkövettek, hogy a lehető legjobban érezzem magam.
Az egyik este Nestore a szokottnál is többet ivott, és semmiképpen nem akart hazamenni. Újabb, és újabb kocsmákba terelt bennünket, és bár egyikünk sem kívánta már folytatni az éjszakát, mégis kényszerűen mentünk utána, nehogy bajba keveredjék.
- Drága, édes egyetlen Francescom – mondta a kikötői matrózok egyik méltán hírhedt törzshelyén – az az érzésem, hogy ti mindketten… beleszerettetek a mi kis Evankba!
Nevetett, és mi, akik kevesebbet ittunk, nem vettük éppen jó néven a mulatságot. Őt persze ez mit sem zavarta, sőt, rosszalló arckifejezésünk csak olaj lehetett a tűzre, mert rákapott a tréfára, és nem eresztette.
- Pedig Eva kisasszonyka nem való ám hozzátok, drága barátaim! Sokkal jobban járnátok valamelyik jónevű ribanccal itt a városban! Higgyétek el, ha valamihez értek, azok a nők... A ti kis grófnőtök jégből van! Nektek meg hús vér asszony kell, aki szétteszi a lábát, mikor hazaérkeztek, mint ez itt!
Megragadta a fogadósnőt, aki éppen telitöltötte a boros kupáinkat, és magához húzta.
- Ugye asszony, te aztán tudod, hogy bánj a férfival!
Az ölébe rántotta a nőszemélyt, és egyik kezét a szoknyája alá csúsztatta. Nem először láttuk már, hogyan szemérmetlenkedik, sőt, jártunk együtt a kurtizánoknál is, de ezúttal egyikünket sem ingerelte nevetésre a bolondozása.
- Ereszd el azt a nőt, te csavargó!
Egy férfi állt mögötte, nagydarab, középkorú ember, kezében késsel, és semmi kétségem nem volt felőle, hogy ha kell, hátba szúrja Itália ünnepelt színész-hírességét. De Nestorénak bátorságot adott az éjjel elfogyasztott bormennyiség, mert bár elengedte a nőt, felemelkedett, és a „kötekedő” felé fordult.
- Csavargó? Te tudatlan, műveletlen barom, eridj vissza a földekre az igát húzni! Hogy képzeled…
De tovább nem folytathatta, mert a kés megvillant, és a következő pillanatban nagyszájú részeg barátunk összeesett.
Egy emberként ugrottunk oda. Emlékszem, hogy elöntött az aggódás, és a félelem. Nem attól féltem, hogy minket is bántódás ér, sokkal inkább attól, hogy Nestore gyógyíthatatlan sérüléseket szerzett. Ájultan feküdt a földön, amikor megfordítottuk, láthattuk, hogy a karját érte a penge, nem volt veszélyes, de mivel nem értettem a sebesülésekhez, aggasztó volt a seb, és a kiömlő vér mennyisége.
- El kell vinnünk innen.
Mintha valahonnan a távolból hallottam volna csak Francesco hangját, tompa volt, és alig voltam képes reagálni rá. Csak bámultam a vért, csak a földön szétkent vörös foltot tudtam nézni, csak a sebet, csak a vért, ahogy újra és újra kibuggyant.
- Hozzanak már valamit! El kell állítanunk a vérzést!
Francesco józansága engem is magamhoz térített. Haza kell vinnünk a barátunkat, ágyba tenni, és orvost hívni hozzá, még akkor is, ha nem veszélyes a sebe. Két oldalról támogatva vittük ki a kocsmából, és közben egyre azon imádkoztam, hogy ennyivel elégedjen meg a fogadósnőt védelmező hős lovag. Biztos voltam benne, hogyha elkapja a hév, és belelendül, mindhárman holtan végezzük a kikötői kocsmanegyed okádékszagú kövezetén.
De a hátunk mögött ünneplésbe kezdtek a megmentő, a megmentett, és dicső közönségük, nekünk pedig módot adtak rá, hogy kisomfordáljunk, ahogy a vert kutya kullog el szégyenkezve.
De mit érdekelt akkor, mit gondolnak az idegenek? Egyre csak azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha Nestore belehal a seblázba, vagy elvérzik, mielőtt hazaérnénk? Hogy is lett volna fogalmam arról, mennyi vér van egy ember testében, vagy hol vannak olyan erek, melyek sérülése gyors halálhoz vezet?
Csak egyet tudtam, Nestore nem halhat meg, így mielőbb haza kell őt juttatnunk.
A szűk sikátorok nem voltak kényelmesek három ember számára, de ha nem akartuk, hogy valaki meglássa, és felismerje a félájult, véres, és az italtól félrebeszélő barátunkat, kerülnünk kellett minden olyan helyet, ahol a fényben arcát mutathatta volna.
Emlékszem, mennyire siettünk, mégis az volt az érzésem, sosem érünk már el a palazzóig, melyet rendelkezésére bocsátottak, és mely lakhelyéül szolgált Velencei tartózkodása alatt. Súlya nagyon megterhelő volt, és többször is megfordult a fejemben, hogy azt mondom Francesconak, tegyük le, és ne cipeljük magunk… De aztán győzött bennem Nestore ragyogó hírneve feletti aggodalmam, és összeszorított foggal, de cipeltem tovább nem éppen csekély terhünket.
Úgy
dörömböltünk a kapun, mintha üldöznének. A szolga arcán láttam a rosszallást,
amint nyitotta az ajtót, és biztos voltam benne, ezerszer is megbánta már, ha
valaha volt is öröm a szívében az okból, hogy a neves színész szolgálatára
rendelték. De ahogy meglátta, milyen állapotban hozzuk az urat, máris megélénkült,
segített becipelni félig hortyogó barátunkat, miközben már kiabált is a többi
cselédnek. Vizet kért, kötszert, és az egyiket máris orvosért szalajtotta. A
másikat pedig az úrnőért küldte, de el sem kellett, hogy induljon, mert
Raimonda már megjelent a lépcső tetején. Alváshoz készülhetett, mert köntöst
viselt, és haja le volt engedve. Smink nélküli tiszta arcára kiült az
aggodalom, ahogy rohant lefelé, szinte repülve szedte a lépcsőfokokat. Ismét
meg kellett állapítsam magamban, hogy bár idősebb nálam, talán még Nestorenál
is, és mindent elkövet, hogy rejtve tartsa erényeit, mégis, csodaszép asszony,
aki nő, minden ízében.
Halkan utasításokat adott, és a szolgák felnyalábolták elázott, ájult barátunkat, és az egyik szoba felé indultak vele.
- Köszönet önöknek, hogy megóvták, és hazahozták- fordult halkan felénk, és bár én magam úgy éreztem, nem tettünk meg mindent, és legfőképp nem óvtuk meg se a bajtól, se a sérüléstől, az ő hangjában mégsem volt egy cseppnyi szemrehányás sem.
- Kérem, a szolgák segítenek, megmutatják, hol mosdhatnak meg. Fogadják legmélyebb hálámat, uraim…
Megmosakodtam a szobában, ahová vezettek, egészen hamar kerítettek langyos vizet, és tiszta inget. Végezvén megkértem, vezessenek barátomhoz.
Az orvos még nem érkezett meg, a szoba ablakai el voltak sötétítve, hogy odakintről véletlen se pillanthasson be senki, és csupán egyetlen lámpás égett az ágy mellett, ahová az ájult színészt tették. Raimonda mellette térdelt, köntöse már vérmaszatos volt, ahogy keze, és arca is, ahogy megpróbálta Nestoret megszabadítani ingétől.
- Hagy segítsek- ajánlkoztam rögtön, nem törődve vele, hogy éppen most váltottam ruhát, és szabadultam meg a vértől.
Szívem összeszorult, és egyre hevesebben vert. Féltem. Féltettem. Az elmúlt napokban, hetekben annyira közel éreztem magam Nestorehoz, amit megmagyarázni képtelen lettem volna. Csodálat, rajongás, és kisfiús odaadás keveredett a legőszintébb barátsággal, és bár sosem éreztem, hogy olyan nagyszerű lehetnék, mint akár ő, akár Francescó, a világért nem adtam volna azt, hogy velük lehetek. Az együtt töltött idő alatt annyira a szívembe lopta magát, hogy már-már félelmetes vonzalmat éreztem iránta, amit nem is tudtam volna megmagyarázni sehogy.
Rettegtem a gondolattól, hogy baja esik, és ahogy mellé léptem, a sóhajommal együtt ima is elhagyta az ajkaim, ima az életéért, a biztonságáért, a gyógyulásáért. Alig voltam képes beszélni, annyira szorongatta a torkom ez az érzés, és talán éppen annyira rettegtem, mintha Francesco feküdt volna előttem hasonló állapotban. Vagy Eva.
Nestore iránt érzett megmagyarázhatatlan rajongásom és baráti szerelmem, talán ebben a pillanatban volt a legerősebb, ahogy térdeltem az ágya mellett, iszonyodva a gondolattól, hogy fájdalmat okozok neki, rettegve az életéért, egy asszony mellett, aki ugyanezt érezhette, csak talán még nálam is erősebben.
Megérkezett a doktor, és bevezették, Francescoval együtt lépett a szobába. Gyors észjárású, középkorú férfi volt, pár pillantással felmérte a helyzetet, és már vetette is le kabátját, nyitotta a táskáját, és adta az utasításokat a személyzetnek. Bár mondta a nevét, nem emlékszem rá, de nem emlékeztem már akkor sem, mikor távozott, annyira képtelen voltam elszakítani gondolataimat barátom állapotáról.
Rendkívül éles kés került elő, és iszonyodva néztem, ahogy az ágy felé közelít. Egy pillanatra azt hittem, újabb metszést ejt a bőrén, de csak az ingtől szabadította meg Nestoret oly magától értetődő és egyszerű módon, ami nekem magamnak eszembe sem jutott volna rémületemben. Nestore félig meddig magához tért, így egy fadarabot dugtak a szájába, hogy arra harapjon rá, fejét Raimonda vette az ölébe, és nekem és Francesconak kellett lefognunk, hogy ne kapálódzék, míg a doktor kitisztította, és összeöltötte a sebét.
Soha ilyen iszonyt nem éltem még át ezelőtt. Nem akartam arra nézni, de mégsem voltam képes elfordítani a tekintetem. Soha ennyire nem remegett még minden tagom, és soha ekkora erővel nem kellett ellenállnom egy barát kívánságának. Üvöltött, majd elájult, Raimonda a homlokát törölgette, én pedig reszketve az erőkifejtéstől, és a lelki kínlódástól álltam, könnyekkel a szememben… Régen volt már, hogy utoljára ennyire gyermeknek éreztem magam.
Francesco volt az, aki kikísérte a doktort, és intézkedett, hogy megkapja a jussát, sőt többet is, hallgatásáért cserébe. A szolgák kivitték a véres gyolcsokat, ruhákat, és nem maradt odabent más, csak én, Raimonda, és ismét önkívületben lévő barátom.
Az ágy mellett térdeltem, az asszony lábai előtt, és Nestore kezét fogtam. Nem tudtam megmagyarázni a félelmem, az aggodalmam, de oly helyénvalónak tűnt, olyan magától értetődőnek, hogy nem is gondoltam bele akkor, mi vonz hozzá ennyire.
Barátom morogva ébredezett. Felnézett, és rám vigyorgott, a pillantása, azt súgta, nem is emlékszik az elmúlt percek szörnyűségeire, és az alkohol derültsége az, ami kiült az arcéra.
- Giovanni, drága barátom, én egyetlen cimborám! Hát nem megmondtam neked, hogy nem való hozzád az a boszorkányos nőszemély? Ilyet válassz, mint ez itt, ez tudja a dolgát, és nem beszél, ha nem akarod! – mutatott vigyorogva Raimondára.
Az asszony valóban szótlan maradt, de ahogy ránéztem, az arca, a szeme mindent elárult. Nem ez lehetett az első esett, bizonyos voltam benne, nem most látja először ittasan a színészt.
- Ő a feleségem, drága barátom, de pszt! El ne áruld senkinek, te gyerek, mert elveszteném a rajongóim, ha megtudnák, hogy egy ilyen szürke egérke viseli a nevem… De azért vannak ám jó tulajdonságai – folytatta, és én hallgattam, bár ne hallgattam volna, olyannyira émelyítő volt a beszéde, annyira megdöbbentő. – A város legjobb szajhái sem tudnak olyan dolgokat, amit ő tud, egyikben sincs ennyi tűz, és erő… Giovanni, drága barátom, próbáld csak ki, odaadom neked…
Döbbenten hátráltam egy lépést. Nem is voltam rá képes, hogy szavakba öntsem irtózatomat, és döbbenetem, hogy elmondjam, mennyire rémes, iszonyú, és undorító volt minden szava. Nem voltam képes elhinni, hogy az én imádott barátom, aki oly előkelő helyen volt a szívemben, ilyen szavakra képes… Nem vette észre rosszallásom, mert elaludt, vagy elájult, és nem tudtam volna megmondani, hogy részegsége, vagy fájdalma tehette.
Félrebeszél. Ezzel nyugtattam magam, csak félrebeszél, a sebláz előjele, vagy csak annyit ivott, hogy már maga sem tudja, mit mond. Alig mertem az asszonyra emelni a tekintetem. A felesége… A felesége. Feleség, akit megaláznak, letagadnak, rejtegetnek. Feleség, aki szerelemmel, odaadással, rajongással tűri mindezt. Sosem láttam annyi alázatot, mint akkor az ő arcán, még az ifjú szerzetesekén sem, ima közben.
Ő nem nézett fel. Csak kicsavarta a kendőt, és megtörölgette a férfi homlokát.
- Ne aggódjék, drága Giovanni. Holnapra nem emlékszik majd arra, amit most mondott, én pedig soha nem fogom emlékeztetni ezekre a szavakra.
Mintha az elmémbe látott volna. Mintha érezte volna, amit én, és megélte volna kínlódásomat, és csalódásomat. Kívántam, hogy bár ne tért volna magához, vagy bár ne szólalt volna meg. Kívántam, bár ne hallottam volna e szavakat, és bár minden olyan lehetne, mint ez este előtt. Kívántam, hogy bár sosem láttam volna Raimonda angyali türelmét, és álombéli szerelmét, amit nem érdemelt meg az, akinek alig egy órája a világot is megítéltem volna nagy rajongásomban. Néhány szóval vette el mindazt, ami korábban kettőnk közt volt, semmissé tette a barátságot, a szeretetet, és nem hagyott maga után semmit, csak csalódást, döbbenetet, és űrt. Nem értettem. Győzködtem magam, hogy csak a delírum szólt belőle, és egyetlen szava sem volt valós, hogy szerelemből vette feleségül az asszonyt, és nem bántaná soha, hinni akartam benne, hogy az, akinek ismertem, és nem az, akinek most látom.
Mindent elkövettem ennek érdekében. Mint jó barát többször meglátogattam, és továbbra is társaságában maradtam. Olykor hosszabb rövidebb időre megintcsak feltámad bennem az az önfeledt boldog rajongás, amivel addig az estéig viseltettem iránta. De akárhányszor megláttam Raimondát, ismét rámtört az émelygés, újra hallottam a szavait, és láttam a nő szomorúságát. A színházban egyre azt éreztem, míg az előadást kellett volna figyeljem, hogy valaki más engem figyel, de ha Raimonda felé pillantottam, nem láttam, csak elmélyült művészetszeretetet, és rajongást egy ember iránt, aki nem érdemli. Nem tudtam kiverni a fejemből, így amikor Nestore végül elhagyta a várost, sokkal kevésbé viselt meg a távozása, mint Francescot, aki töretlen érzelmekkel viseltetett iránta az utolsó percig.
Halkan utasításokat adott, és a szolgák felnyalábolták elázott, ájult barátunkat, és az egyik szoba felé indultak vele.
- Köszönet önöknek, hogy megóvták, és hazahozták- fordult halkan felénk, és bár én magam úgy éreztem, nem tettünk meg mindent, és legfőképp nem óvtuk meg se a bajtól, se a sérüléstől, az ő hangjában mégsem volt egy cseppnyi szemrehányás sem.
- Kérem, a szolgák segítenek, megmutatják, hol mosdhatnak meg. Fogadják legmélyebb hálámat, uraim…
Megmosakodtam a szobában, ahová vezettek, egészen hamar kerítettek langyos vizet, és tiszta inget. Végezvén megkértem, vezessenek barátomhoz.
Az orvos még nem érkezett meg, a szoba ablakai el voltak sötétítve, hogy odakintről véletlen se pillanthasson be senki, és csupán egyetlen lámpás égett az ágy mellett, ahová az ájult színészt tették. Raimonda mellette térdelt, köntöse már vérmaszatos volt, ahogy keze, és arca is, ahogy megpróbálta Nestoret megszabadítani ingétől.
- Hagy segítsek- ajánlkoztam rögtön, nem törődve vele, hogy éppen most váltottam ruhát, és szabadultam meg a vértől.
Szívem összeszorult, és egyre hevesebben vert. Féltem. Féltettem. Az elmúlt napokban, hetekben annyira közel éreztem magam Nestorehoz, amit megmagyarázni képtelen lettem volna. Csodálat, rajongás, és kisfiús odaadás keveredett a legőszintébb barátsággal, és bár sosem éreztem, hogy olyan nagyszerű lehetnék, mint akár ő, akár Francescó, a világért nem adtam volna azt, hogy velük lehetek. Az együtt töltött idő alatt annyira a szívembe lopta magát, hogy már-már félelmetes vonzalmat éreztem iránta, amit nem is tudtam volna megmagyarázni sehogy.
Rettegtem a gondolattól, hogy baja esik, és ahogy mellé léptem, a sóhajommal együtt ima is elhagyta az ajkaim, ima az életéért, a biztonságáért, a gyógyulásáért. Alig voltam képes beszélni, annyira szorongatta a torkom ez az érzés, és talán éppen annyira rettegtem, mintha Francesco feküdt volna előttem hasonló állapotban. Vagy Eva.
Nestore iránt érzett megmagyarázhatatlan rajongásom és baráti szerelmem, talán ebben a pillanatban volt a legerősebb, ahogy térdeltem az ágya mellett, iszonyodva a gondolattól, hogy fájdalmat okozok neki, rettegve az életéért, egy asszony mellett, aki ugyanezt érezhette, csak talán még nálam is erősebben.
Megérkezett a doktor, és bevezették, Francescoval együtt lépett a szobába. Gyors észjárású, középkorú férfi volt, pár pillantással felmérte a helyzetet, és már vetette is le kabátját, nyitotta a táskáját, és adta az utasításokat a személyzetnek. Bár mondta a nevét, nem emlékszem rá, de nem emlékeztem már akkor sem, mikor távozott, annyira képtelen voltam elszakítani gondolataimat barátom állapotáról.
Rendkívül éles kés került elő, és iszonyodva néztem, ahogy az ágy felé közelít. Egy pillanatra azt hittem, újabb metszést ejt a bőrén, de csak az ingtől szabadította meg Nestoret oly magától értetődő és egyszerű módon, ami nekem magamnak eszembe sem jutott volna rémületemben. Nestore félig meddig magához tért, így egy fadarabot dugtak a szájába, hogy arra harapjon rá, fejét Raimonda vette az ölébe, és nekem és Francesconak kellett lefognunk, hogy ne kapálódzék, míg a doktor kitisztította, és összeöltötte a sebét.
Soha ilyen iszonyt nem éltem még át ezelőtt. Nem akartam arra nézni, de mégsem voltam képes elfordítani a tekintetem. Soha ennyire nem remegett még minden tagom, és soha ekkora erővel nem kellett ellenállnom egy barát kívánságának. Üvöltött, majd elájult, Raimonda a homlokát törölgette, én pedig reszketve az erőkifejtéstől, és a lelki kínlódástól álltam, könnyekkel a szememben… Régen volt már, hogy utoljára ennyire gyermeknek éreztem magam.
Francesco volt az, aki kikísérte a doktort, és intézkedett, hogy megkapja a jussát, sőt többet is, hallgatásáért cserébe. A szolgák kivitték a véres gyolcsokat, ruhákat, és nem maradt odabent más, csak én, Raimonda, és ismét önkívületben lévő barátom.
Az ágy mellett térdeltem, az asszony lábai előtt, és Nestore kezét fogtam. Nem tudtam megmagyarázni a félelmem, az aggodalmam, de oly helyénvalónak tűnt, olyan magától értetődőnek, hogy nem is gondoltam bele akkor, mi vonz hozzá ennyire.
Barátom morogva ébredezett. Felnézett, és rám vigyorgott, a pillantása, azt súgta, nem is emlékszik az elmúlt percek szörnyűségeire, és az alkohol derültsége az, ami kiült az arcéra.
- Giovanni, drága barátom, én egyetlen cimborám! Hát nem megmondtam neked, hogy nem való hozzád az a boszorkányos nőszemély? Ilyet válassz, mint ez itt, ez tudja a dolgát, és nem beszél, ha nem akarod! – mutatott vigyorogva Raimondára.
Az asszony valóban szótlan maradt, de ahogy ránéztem, az arca, a szeme mindent elárult. Nem ez lehetett az első esett, bizonyos voltam benne, nem most látja először ittasan a színészt.
- Ő a feleségem, drága barátom, de pszt! El ne áruld senkinek, te gyerek, mert elveszteném a rajongóim, ha megtudnák, hogy egy ilyen szürke egérke viseli a nevem… De azért vannak ám jó tulajdonságai – folytatta, és én hallgattam, bár ne hallgattam volna, olyannyira émelyítő volt a beszéde, annyira megdöbbentő. – A város legjobb szajhái sem tudnak olyan dolgokat, amit ő tud, egyikben sincs ennyi tűz, és erő… Giovanni, drága barátom, próbáld csak ki, odaadom neked…
Döbbenten hátráltam egy lépést. Nem is voltam rá képes, hogy szavakba öntsem irtózatomat, és döbbenetem, hogy elmondjam, mennyire rémes, iszonyú, és undorító volt minden szava. Nem voltam képes elhinni, hogy az én imádott barátom, aki oly előkelő helyen volt a szívemben, ilyen szavakra képes… Nem vette észre rosszallásom, mert elaludt, vagy elájult, és nem tudtam volna megmondani, hogy részegsége, vagy fájdalma tehette.
Félrebeszél. Ezzel nyugtattam magam, csak félrebeszél, a sebláz előjele, vagy csak annyit ivott, hogy már maga sem tudja, mit mond. Alig mertem az asszonyra emelni a tekintetem. A felesége… A felesége. Feleség, akit megaláznak, letagadnak, rejtegetnek. Feleség, aki szerelemmel, odaadással, rajongással tűri mindezt. Sosem láttam annyi alázatot, mint akkor az ő arcán, még az ifjú szerzetesekén sem, ima közben.
Ő nem nézett fel. Csak kicsavarta a kendőt, és megtörölgette a férfi homlokát.
- Ne aggódjék, drága Giovanni. Holnapra nem emlékszik majd arra, amit most mondott, én pedig soha nem fogom emlékeztetni ezekre a szavakra.
Mintha az elmémbe látott volna. Mintha érezte volna, amit én, és megélte volna kínlódásomat, és csalódásomat. Kívántam, hogy bár ne tért volna magához, vagy bár ne szólalt volna meg. Kívántam, bár ne hallottam volna e szavakat, és bár minden olyan lehetne, mint ez este előtt. Kívántam, hogy bár sosem láttam volna Raimonda angyali türelmét, és álombéli szerelmét, amit nem érdemelt meg az, akinek alig egy órája a világot is megítéltem volna nagy rajongásomban. Néhány szóval vette el mindazt, ami korábban kettőnk közt volt, semmissé tette a barátságot, a szeretetet, és nem hagyott maga után semmit, csak csalódást, döbbenetet, és űrt. Nem értettem. Győzködtem magam, hogy csak a delírum szólt belőle, és egyetlen szava sem volt valós, hogy szerelemből vette feleségül az asszonyt, és nem bántaná soha, hinni akartam benne, hogy az, akinek ismertem, és nem az, akinek most látom.
Mindent elkövettem ennek érdekében. Mint jó barát többször meglátogattam, és továbbra is társaságában maradtam. Olykor hosszabb rövidebb időre megintcsak feltámad bennem az az önfeledt boldog rajongás, amivel addig az estéig viseltettem iránta. De akárhányszor megláttam Raimondát, ismét rámtört az émelygés, újra hallottam a szavait, és láttam a nő szomorúságát. A színházban egyre azt éreztem, míg az előadást kellett volna figyeljem, hogy valaki más engem figyel, de ha Raimonda felé pillantottam, nem láttam, csak elmélyült művészetszeretetet, és rajongást egy ember iránt, aki nem érdemli. Nem tudtam kiverni a fejemből, így amikor Nestore végül elhagyta a várost, sokkal kevésbé viselt meg a távozása, mint Francescot, aki töretlen érzelmekkel viseltetett iránta az utolsó percig.