De nem
kellett soká aggódnom azon, mivel vidítsam fel fivéremet barátja távozásán
érzett melankóliájából. Eljött az ősz, és egy reggel hivatalos meghívást hozott
a futár az Attentone palotából, melyben vadászatra hívott minket Lucio. Vidéki
birtokán készülő több napos mulatságra számíthattunk, hatalmas vacsorákkal, rengeteg borral, és persze a
hölgytársaság… Eva… Bizonyos voltam benne, hogy szívünk hölgye is ott lesz, így
ismét magunkra találtunk, és megvolt kedvelt beszédtémánk.
Készülődtünk. A várakozás örömét nem árnyékolhatta be semmi, mindketten elhatároztuk, hogy ajándékkal lepjük meg a grófnőt. Így aztán néhány napom azzal telt, hogy egyre azon gondolkodtam, mit is vehetnék neki. Francia párfümöt? Esetleg valami különlegességet, amit Velencében, és Itáliában nem kapni? Aztán úgy határoztam, mindenképpen maradandó ajándék lesz, amivel megörvendeztetem. Egy pillanatra felrémlett előttem, hogy felkeresem kedvelt ékszerészemet, és csináltatok vele egy csodás brosst, de olyan hamar, ahogy jött az ötlet, el is vetettem. Minden hölgynek, kivel dolgom volt ezidáig hasonlót adtam, és ezzel Eva értékét kicsinyíteném. Hisz nem említhető együtt ezekkel a nőkkel, soha, semmiképp! Eva mellett még nőnek nevezni őket is helytelennek tűnt… De maga az ötlet segített a megoldáshoz, és juttatta eszembe a legcsodásabb tervet. Éva minden alkalommal csodálva nézte anyám portréját, így biztos voltam benne, hogy a haját díszítő gyémánt virágos tűket is felismerné. És épp oly biztos voltam abban, is, hogy örömmel fogadná őket. Így készültem, és másnap kora reggel lovon, hogy gyorsabb legyek, visszaindultam a birtokomra.
Egy éve nem jártam már ott, és csak útban hazafelé töprengtem el kicsit azon, milyen gyorsan telik is az idő. De eltöprengtem még máson is, a családomat súlytó szörnyű tragédiák során, melynek következtében elveszítettem mindenkit, és talán én sem éltem volna túl a szörnyű agylázat, ha anyám nem visz Francesco bácsi birtokának biztonságába. Döbbenetesnek tűnt, mennyire törékeny és múlandó is az emberi élet, és ahogy közeledtem szülőházamhoz, felrémlett előttem gyermekkorom néhány emléke. Amikor a ház oldalában egy fészkéből kipottyant madárfiókát találtunk, Isabell, legfiatalabb nővérem, és jómagam, kuporogva sírtunk azon, hogy el fog pusztulni. De Violette megnyugtatott bennünket, magához vette a kis jószágot, etette, vigyázta, és mi ketten, a legkisebbek sokszor lopóztunk be a szobájába, hogy figyeljük fejlődését. Aztán amikor felnőtt, Violette szabadon engedte, de a madár soká vissza-visszarepült még az ablakhoz. Jól esett ezeken a képeken merengeni, de szörnyű megdöbbenéssel kellett tudomásul vennem, hogy alig emlékszem már arcuk vonásaira. Az egyetlen, aki feledhetetlenül élt bennem, az anyám volt, még apámra sem emlékeztem, pedig őt sokkal később veszítettem el. Miféle átok ülhetett a családon, hogy ily gyorsan haltak meg, egymást követve?
De nem volt már sok időm ezen töprengeni, mert elértem a birtokház kapuját, és belovagolván a kertbe, egészen más kötötte már le figyelmem. Annak ellenére, hogy atyám utolsó éveiben nem törődött már szinte semmivel, és hogy az elmúlt évben magam sem jeleskedtem a birtok körüli ügyek rendezésében, mégis, minden olyan volt, mintha élnének a házban, mintha minden nap vendéget várnának, és hetente adna a fehér oszlopos palota otthont a kiválóságok összejövetelének. Nem üzentem meg, hogy érkezem, így biztos lehettem benne, hogy nem nekem hozták rendbe a házat és környékét, de abban is bizonyos lehettem ezáltal, hogy itt maradt szolgálóink hűsége nem ismer időt, és fáradtságot. Magam minden bizonnyal kevésbé lettem volna kitartó, de jól esett látnom, hogy minden úgy van, ahogy édesanyám idején, mintha még most is az ő keze nyomát viselné a ház.
Leugrottam lovamról, és csak elengedtem, tudtam, nem kószál messzire, és bár nem szép tőlem, hogy imént dicsért szolgálóim munkáját ily mód semmibe vettem, nem különösképp érdekelt, ha lelegel néhány féltve nevelt virágot. Hagytam hát, hagy menjen a maga útján, én pedig a tornácon át a nyitott ajtó felé siettem.
Majdnem elmentem mellette, ahogy ott gubbasztott az ajtó mellett, fekete kendőbe burkolt alakja szinte eltűnt a székben, melyben ücsörgött. Megmozdult, de ez már csak hangjával együtt jutott el a tudatomig. Rikoltott, akár egy vércse, és hirtelen nem is tudtam mi az, ami felém „repül” mikor felugrott ültéből, és nyakamba vetette magát.
- Giacomo! Drága jó Giacomo, hazatért!
Ezt a nevet nem hallottam még, nem volt családom tagja, így hirtelen nem is tudtam, hogy kivel keverhetett össze a szenilis vénasszony. Ráncos arcán olyan boldogság ömlött el, amilyet csak gyerekekén láttam, mikor legféltettebb álmuk válik valóra. Maria-Elisabeta anyámnak volt még dajkája, oly öreg volt már, hogy biztos voltam benne, elhagyta már ép esze, és emlékeztem is, hogy apám temetésekor is furcsa dolgokat mondott. De Giacomo, akinek látni vélt, idegen név volt előttem, és fogalmam sem volt róla, kit takar.
Végül Renato oldotta meg a helyzetet. A jó öreg Renato. Olyan régen a család szolgálatában állt már, hogy szerintem maga sem tudta volna megmondani, mennyi ideje ennek, de bizonnyal jóval a születésem előtti időkre nyúlik vissza. Rá nem emlékeztem tisztán gyerekkoromból, sosem kérdeztem, de szinte biztos voltam benne, hogy csak ritkán láttam, és sokat utazott. Hogy miért? Fogalmam sem volt, talán apám intézője lehetett. De ezt akkor nem tartottam fontosnak. Renato kisietett a házból, és lefejtette a nyakamból az öreg Maria-Elisabetat, két vállánál fogva bevezette a házba, miközben halkan mormogott neki.
- Nem, ő nem Giacomo. Giovanni. Emlékezz. Ő a kis Giovanni.
- Nem, az nem lehet. Giovanni? Az nem lehet…
Leültette az asszonyt a konyhában, aztán visszatért hozzám.
- Bocsásson meg uram, nagyon öreg már.
- Nem okozott problémát- vontam meg a vállam.- Csak elviszek magammal néhány dolgot. Nem maradok soká.
- Ahogy gondolja, fiatalúr. De ha lenne egy kis ideje, akkor beszélhetnénk a birtok ügyeiről.
- Gyere be egyik nap a városba Renato, majd Francesco bácsival mindent elrendezünk.
Magára hagytam, és felsiettem a lépcsőn.
Mintha csak néhány napja lett volna, mikor gyermekként szaladgáltam itt testvéreim és szüleim körében. Anyám mosolyát sosem feledem. Misztikus szépsége gyermekként nem sokat jelentett számomra, de most úgy láttam magam előtt, akár egy valódi angyalt. Ahogy ott álltam a folyosón, szinte éreztem, ahogy fogja a kezem, és vezet, szinte hallottam a kacaját, szinte orromban éreztem az illatát. Mintha valóban ott állna mellettem. És vezetne. Áldását adva a tervemre, áldását rám, és választásomra, Evara.
Csak egyetlen pillanatig tétováztam, mielőtt benyitottam szobájába. Emlékszem, nem nyúlt senki a szobákhoz, emlékszem, hogy testvéreim, és atyám szobája is úgy nézett ki, ahogy hagyták, anyáméval sem volt ez másként. A szolgálók, halála után, utoljára kitakarították a szobát, rendet tettek, mintha továbbra is várná úrnője visszatértét. Hosszú évekkel később azt mondták, olyan, mint egy kísértetház, ahonnan nem engedik távozni az elhunytak lelkét. Talán volt is valami a szavakban, de én sosem éreztem ilyesmit. Sem borzongató jelenlétet, sem ártó szándékot, de még csak hűvös, zavaró figyelmet sem. Ha volt is ott valaki, az bizonnyal szeretettel és odaadással óvott, mert kellemes volt ide belépni, még ha ez mégoly megdöbbentő is volt számomra.
Az ágy vetetlen, a takaró rajta egykor fehér, mára szürkéssárgává öregedett, mindent por borított, de csodás rendben várták a belépőt. Magam sem értem. Nem tudom miért tettem, de az ágyhoz léptem, és felemeltem a leplet. Az áporodott levegő felkeveredett, és por szállt fel, amitől néhány pillanatig nem volt kedvem levegőt venni, ösztönösen tartottam vissza lélegzetem. Aztán mintha csak saját szobámba érkeztem volna meg hosszú, fáradtságos útról, lecsüccsentem az ágy szélére. A puha paplan, és a párna halványan megsárgult már, de az ágytakaróhoz képest még most is fehérnek látszott, akár az első liliomok Julietta néni kertjében.
Magam sem értem, mi ütött belém. Lefeküdtem, és lehunytam a szemem. El is aludtam, talán. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy tudatom, vagy álmaim tréfáltak meg, de úgy éreztem, mintha anyám karjában feküdnék. Távoli, ismerős illatot éreztem, olyat, amiről nem tudjuk megmondani mi az, és mit is idéz, de jó érzéssel tölti el a lelkünk, és hozzáköt valamihez, ami rég elmúlt, de bennünk él kitörölhetetlenül. Talán valóban álmodtam, ezt hittem sokáig, nagyon sokáig, mert lehunyt szemem előtt megjelent Eva. Anyám karjába karolva közeledett felém, és úgy éreztem, előbbi érzetemnek ad csupán testet ez a kép, és anyám valóban jó szemmel nézi Eva iránti szerelmemet. Mint anya és lánya, vagy két kedves kuzin, akik a legjobb barátnők, együtt nőttek fel, tudva egymás minden titkát, olyannak tűnt a két nő, ahogy összesúgva, mosolyogva engem figyeltek, és már-már féltékenységet érzetem, hogy engem, magamat kihagynak titkos pletykálkodásikból, amikor valami borzasztó dolog történt. Mintha fekete felleg szállna a csodás nyári kertre, és egy pillanat alatt jégesővel verné el a nyíló, bimbózó rózsákat. Fekete ruhás alakok tűntek fel mögöttük, és gyilkos ragadozóként vetették magukat életem két legszentebb asszonya után. Ők pedig mint a megzavart vadak, akik tudják, hogy közel a vég próbáltak menekülni. Hiába láttam, nem voltam ott, hol anyám, hogy Eva szemével láttam a fekete ruhás, köpönyeges férfiakat, nem voltam jelen, csak éreztem, láttam, hallottam mindent, de segíteni képtelen voltam.
”Ránk találtak”
Nem tudom, melyikük mondta, de bármelyik lehetett, és futottunk, tudva, hogy az életünk múlhat rajta, tudva, hogy nem várhatunk szánalmat tőlük. Karomon éreztem a szorításukat, valamelyik elért, és olyan könnyedén rántott vissza, mintha csak egyszerű marionett figura lennék. Anyám visszafordult, és a szívéig hatolt a félelem, Evat többen tartották, és egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy megölik. Istenem! El nem tudom mondani azt a borzalmat, amit akkor éreztem, amikor tudtam, hogy megölik azt, akit mindenkinél jobban szeretek. Mert megölik, egy percig sem volt kétséges, és most már nem érdekelt a saját életem, csakis az övé. Mintha anyám helyett ezúttal mégis én magam lehettem volna ott, úgy ugrottam feléjük, nem éreztem a ruha mázsás súlyát, se a női test törékenységét, erőt kaptam a gondolatból, hogy Eva bajban van, és csak rám számíthat. Tudtam, magam áldozom fel helyette, és még így is csekély az esélye a menekülésre, de nem érdekelt, csupán tudni akartam, hogy ő túléli… Csupán látni, ahogy elengedik, és rohanni kezd, úgy halva meg, hogy neki volt esélye. Ezt érezte anyám is egykor, midőn látta gyermekeit meghalni. De erről fogalmam sem volt még. És sok-sok év telt el, mire először döbbentem rá.
Felébredtem. Vagy talán egy szellem emlékeitől szabadultam? Sosem fogom megtudni. Akkori fejjel álomnak hittem az egészet, de mára oly sok megdöbbentő dolgot tapasztaltam, hogy eszembe nem jutna azt állítani, lehetetlen. Talán így volt. Talán csak egy rémálom volt, semmi több, talán valóban anyám üzenete, aki úgy mutatta meg halála előtti végső fájdalmát, hogy lefordította azt az én életem nyelvezetére? Ma már nem tudom. De akkor bizonyos voltam benne, hogy rémes álmom a kimerültségtől volt, és nem törődtem vele tovább. Kinyitván a szemem újra kellemes érzés töltött el, mintha az óvó szellem rámtalált, és körülölelt volna, biztonságban éreztem magam... Nem akartam menekülni, kellemesen nyújtóztam az ágyban, magam sem értve, hisz ilyesféle álmaim rendszerint hosszan tartó kellemetlen érzetet keltenek bennem. Ezúttal azonban csodás nyugalom ült a lelkemen, elsöpörve iménti emlékeim.
Végtére is csak rászántam magam, hogy felálljak, és keresni kezdjem az ékszert, amiért jöttem. Nem tartott soká, bár először a lezárt dobozokban, aztán a fiókokban néztem, és csak ezután jutott eszembe, hogy kinyissam a fésülködőasztalon álló kis ékszertartót. Ott voltak a gyémánt virágok, szépen egymás mellett, egy kicsiny vörös bársony párnán. Mintha mindig is használták volna őket, olyan csodásan ragyogtak a kövek, de a nemesfém foglalaton meglátszott az idő. Magamhoz vettem a dobozkát, és lesiettem vele a konyha felé.
- Renato! Renato!
Reméltem, hogy van valami, amivel meg lehet tisztítani a fémet, és nem kell majd ötvöshöz vinnem az ékszereket. Szerencsére Renato hamar előkerült, és megnyugtatott, hogy nem okozhat gondot teljesíteni kérésem. Míg elküldött egy lányt a megfelelő szerekért, én kissé idegenül álldogáltam a szalonban. Hová lett az iménti otthonos érzés? Itt minden idegennek tűnt, kínzóan feszélyezőnek, mint mikor idegenekkel telt szobában minden pillantás várakozóan ránk szegeződik, holott igen fontos titkot kívántunk volna súgva megosztani valakivel. Hogy kik lesték a titkomat? Talán a madár, aki az ablak párkányáról nézett be kíváncsian hatalmas gomb szemekkel? Vagy a különös, régi családi portrékról néztek le rám rosszallóan az elődök szellemei? Mindegy is ma már, valószínűleg csak apám utolsó éveinek nyomasztó hangulata maradt oly jellegzetesen kedvenc szobáján, hogy beivódott a bútorokba, falakba, kárpitokba, és mint egy kegyetlen, erős kéz fojtogatta a belépőt. Inkább Renato után indultam, a cselédszállások, és a konyha felé.
Elképesztő volt, amivel találkoztam. Bár a ház üresen állt, mégis mindenütt rend volt, és szolgáim láthatóan úgy tették dolgukat, ahogy még szüleim életében telhettek a mindennapok. Ám itt, a cselédek szárnyában nem várt élet, és igen fényűző élet fogadott. A nem használt szobákból, vagy a padláson tárolt kacatokból szedték össze maguknak a holmikat? Nem tudom, az azonban biztos, hogy sosem látott képek, szobrok, és arannyal díszített függönyök fogadtak, fényesre pucolt arany gyertyatartók csillantak a kintről beáramló nappali fényben. Az ajtók a kert felé tárva voltak, és a késő nyár utolsó virágainak kellemes illata ömlött be mindenfelől.
Döbbenten néztek rám, és többen elrebbentek az utamból. Bár azt várhatták, hogy felháborodásomban megrovom őket, én csak álltam, mint akit fejbe kólintottak, bután, sután, és bambán meredtem magam elé.
- Giovanni úrfi!- hallottam Renato kemény, erőteljes hangját. – Ne vegye rossz néven tőlük. Nehéz egy kihalt házban élni, szükségük van az életre maguk körül. Biztosíthatom, semmi nem került ki a házból, egyetlen kés, vagy villa sem, és minden egyéb is hiánytalanul, és sértetlenül megvan.
- Nem kétlem! – mondtam gyorsan, hogy elejét vegyem a felesleges védekezésnek.
Furcsa. Sokkal jobban éreztem magam itt, mint az előkelő szalonban, és bár Renato megpróbált finoman visszaterelni, megvetettem a lábam, és konokul maradtam.
- Ki az a Giacomo? – kérdeztem hirtelen ötlettel, csupán azért, hogy ne kelljen visszaindulnom a ház kripta hangulatú régi szárnya felé.
- Parancsol, uram?
Renato úgy tett, mintha nem értené a kérdést, de láttam rajta, hogy csupán az időt húzza. Kínos lehet a válasz.
- Nem rémlik, hogy lenne ilyen nevű szolgáló a ház körül.
Ebben szerencsére biztos lehettem. Apám halála óta minden alkalommal, amikor a bérek kifizetésére sor került, Francesco bácsikám tételes listáját kellett átnéznem, és minden egyes kifizetést aláírásommal hitelesítenem. Minden nevet ismertem hát, ha nem is tudtam hozzá arcokat párosítani.
Renato néhány pillanatig állt, és az arcomat fürkészte, mint aki azon töpreng, megoszthatja-e a titkot egy hozzám hasonlóval, aztán mintegy magának bólintott. Nem tudhatom, hogy elég idősnek, elég okosnak, ítélt-e vagy csak úgy döntött, hogy ideje, hogy az ostoba kis ficsúr újabb leckét kapjon az élettől, mindenesetre amit mondott, szívem mélyéig megdöbbentett.
- Giacomo az ön régen elhalt nagybátyja. Édesanyja fivére volt, mígnem tizenhat évesen egy igen furcsa baleset következtében elvesztette őt a család.
Úgy álltam ott, mint akit ismét fejen találtak egy kővel. Az előző kellemes bódulat helyett azonban ez a mostani ismét a fekete fellegeket, és anyám ágyában látott fekete ruhás alakokat idézte. Még egy baleset. Még egy halál.
- Átok ül ezen a családon.
Észre sem vettem, hogy kimondtam. Renato azonban legnagyobb döbbenetemre mellém lépett, és ellentmondást nem tűrően intett a kert felé.
- A múltkoriban említette, hogy milyen kíváncsi a nemesített rózsákra, uram. Most, hogy itt van, ne mulassza el megnézni! Jöjjön!
És elindult a hátsó kert felé, hogy megmutassa a rózsákat, melyekről ezelőtt sosem hallottam. Ám valamiért mégis engedelmesen követtem. Szótlanul léptünk ki a teraszra, és indultunk meg lefelé a lépcsőkön. Lépteink furcsa visszhangot vetettek a kövezeten, és Renato egy szót sem szólt, míg talpunk alatt nem a puha fű, és a nemrégiben öntözött föld süppedős anyaga érződött.
- A szolgáit ugyan magam válogatom évtizedek óta, fiatalúr, de a saját biztonsága érdekében jobban tenné, ha óvatosabb lenne azzal, hogy mások előtt mit beszél!
Nagyot nyeltem. Úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, amikor Francesco bácsi elé hurcoltak minket, valami elkövetett csíny után, és tudtam, jogos feddés következik. Ám most nem értettem, nem is érthettem az okot.
- Mit mondtam?- kérdeztem sokkal több alázattal és bűntudattal, mint az helyzetünkből adódhatott volna.
- Először is soha, de soha ne beszéljen elhunyt családtagokról a személyzet ön számára ismeretlen tagjai előtt. Ezt jegyezze meg, és ne feledje, amíg él. Lassan ideje, hogy megtanulja, kiben bízhat, és mindenki mást rendkívüli óvatossággal kell kezelnie, ha élni akar, fiatalúr!
Annyi fenyegetés csengett a hangjában, hogy már-már jobban megrémültem tőle magától, mint a titokzatos idegenektől.
- A családja vesztét is ez okozta. Ha itthon vagyok, talán mindez nem történik meg, de sajnos…
Most már egyetlen szót sem értettem. A családom… az átok?!
- Renato! Beszéljen érthetően!
Mintha nem is szolga lenne, hanem velem egyenrangú fél, vagy éppenséggel rokonom, úgy beszélt és viselkedett velem. Leroskadt a kőből faragott kerti padra anyám rózsabokrai közt.
Óvatosan körülnéztem, de sehol senkit nem láttam a közelben. Furcsa lelkiállapota úgy tűnt átragad rám is, mert mellé ültem, és suttogva kérdeztem újra.
- Mit tud a családomról? Mit tud az átokról?
- Átok?- nézett rám megdöbbenten, aztán mégiscsak bólintott. – Igen. Átok. De ennek az átoknak neve is van. Séth fiai.
Belém szorult a levegő. Nem tudtam, és máig sem tudom, hogy megdöbbenésem minek szólt. Annak-e hogy ismét előkerül ez a név, vagy annak, hogy családom halálát nekik tulajdonítják. Őrültség! Más nem lehetett, csupán őrültség! A nővéreim betegségben haltak meg, vagy balesetben. Mi köze lehetne egy vámpírvadász társaságnak a halálukhoz? De mintha csak külső figyelmeztetés lett volna, felcsendült a fülemben anyám hangja, amint egy régi-régi napon kétségbeesetten kiáltja „Ránk találtak”.
- Renato! El kell mondania mindent! Mindent!
Láttam rajta, hogy őrlődik. Talán felkészültségemet mérlegelte, talán azt, hogy lelkem elbírná-e a súlyt. Végül döntött, és felém fordult. Határozottan nézett rám, nyoma sem volt már rajta az előző összetörtségnek.
- A családja halála az én hibám. Szüleinek bizalmas barátja voltam mindig is, és már jóval az ön születése előtt is én voltam az, aki a szolgák összeválogatásáért felelt. A mai napig nem tudom, hogy fordulhatott elő, de egy mégiscsak átcsúszott a rostán. Áruló férkőzött a sorainkba, bejutottak a házba, és ennek következménye testvérei, és édesanyja halála. Sajnos csak akkor találtuk meg az elkövetőt, amikor az ön nővérei már mind elhunytak, és édesanyja… az én drága hugom…
Elhallgatott.
Én pedig döbbenten meredtem rá. Renato anyám fivére? De ha ez így van, miért él a szolgák közt, és miért végez szolgamunkát egész életében.
- Hogy?! – kérdeztem olyan halkan, hogy szinte én sem hallottam, de nem volt erőm megismételni a kérdést. Nem volt erőm. Annyira döbbenetes volt minden, annyira hihetetlen.
- Nem nevezhetem a hugomnak. Csak egy fattyú vagyok, apjának csúf félrelépéséből egy tisztátlan asszonnyal. Mégis maguk mellé vett, és rokonként kezelt. Én pedig teljes szívvel szolgáltam a családot, és most már önt, Giovanni úr. Mint legmegbízhatóbb szolgája, ki mindent tud, és rokoni szeretettel viseltetik ön iránt.
Még mindig nem tudtam szólni. Csak bámultam rá.
Renato az ötvenes évei felé közeledett, halántéka már deresedett, de edzett testén, izomzatán még nem látszott az idő múlása. Egészen más volt, mint én, aki a könyvek és szalonok világában jól megálltam a helyem, de még az egyszerű vadászatoktól is irtóztam.
Felemelte a fejét, és rám nézett, egyenesen a szemembe, keményen, kérlelhetetlenül.
- Seth fiai családunk esküdt ellenségei. Kerülje a velük való érintkezést! Tudok róla, hogy távolról kapcsolata van velük, egy barátja által. Szakítsa meg ezt a kapcsolatot. Az sem lenne hátrányos, ha feladná a velencei palotát, és visszaköltözne a birtokra. Jó lenne, ha egy ideig megbújna valahol, amíg én, és a hozzám hasonlók, elvégezzük a munkánkat.
- Mégis… miféle munkát?
- Hogy elpusztítsuk azokat, akik az önök életére törnek.
Döbbenten emelkedtem fel, és hátráltam egy lépést. Itt gyilkosságról van szó! Renato arról beszél, hogy meg fogja ölni don Emiliot!
- Giacomo, akivel Maria-Elisabetha összetévesztette, tizenhat évesen éppen hazafelé tartott. Útközben a kocsija szakadékba zuhant. Arról azonban kevesen tudnak, hogy a kocsist megfojtották, és a lovakat szándékkal hajszolták a szakadéknak. Giacomo úr kezén pedig megtaláltuk a kötelek nyomát, amivel megkötözték. De már nem voltak rajta, amikor a halottat felfedezték. Azóta sokat finomodtak a módszereik. Az ön hugai agyláza sem véletlen volt. Megmérgezték őket. Ahogy az édesanyját. És biztosíthatom, fiatalúr, ön lesz a következő. Ön, és Eva kisasszony…
Képtelen voltam tovább hallgatni. Magam sem tudom, miért, de elrohantam, mint egy gyerek, akit megugatott a vadőr kutyája. A ház felé siettemben Martha, az egyik cselédlány elém állt a kis bársonyszütyővel, amiben a fésűk voltak. Anélkül kaptam ki a kezéből, hogy akár a legkisebb köszönetet is odavetettem volna, és míg a lány értetlenül bámult utánam, a lovamra kaptam, és olyan gyorsan vágtattam kifelé a birtokról, ahogy tudtam. Magam mögött akartam hagyni ezt az egészet. Nem akartam tudni Sethről, Giacomoról, vagy akár a testvéreim haláláról… Nem akartam a részese lenni ennek a történetnek, és nem akartam az egészről semmit hallani! Visszavágytam a velencei aranyifjak boldog, léha, kötelezettségmentes életébe.
Készülődtünk. A várakozás örömét nem árnyékolhatta be semmi, mindketten elhatároztuk, hogy ajándékkal lepjük meg a grófnőt. Így aztán néhány napom azzal telt, hogy egyre azon gondolkodtam, mit is vehetnék neki. Francia párfümöt? Esetleg valami különlegességet, amit Velencében, és Itáliában nem kapni? Aztán úgy határoztam, mindenképpen maradandó ajándék lesz, amivel megörvendeztetem. Egy pillanatra felrémlett előttem, hogy felkeresem kedvelt ékszerészemet, és csináltatok vele egy csodás brosst, de olyan hamar, ahogy jött az ötlet, el is vetettem. Minden hölgynek, kivel dolgom volt ezidáig hasonlót adtam, és ezzel Eva értékét kicsinyíteném. Hisz nem említhető együtt ezekkel a nőkkel, soha, semmiképp! Eva mellett még nőnek nevezni őket is helytelennek tűnt… De maga az ötlet segített a megoldáshoz, és juttatta eszembe a legcsodásabb tervet. Éva minden alkalommal csodálva nézte anyám portréját, így biztos voltam benne, hogy a haját díszítő gyémánt virágos tűket is felismerné. És épp oly biztos voltam abban, is, hogy örömmel fogadná őket. Így készültem, és másnap kora reggel lovon, hogy gyorsabb legyek, visszaindultam a birtokomra.
Egy éve nem jártam már ott, és csak útban hazafelé töprengtem el kicsit azon, milyen gyorsan telik is az idő. De eltöprengtem még máson is, a családomat súlytó szörnyű tragédiák során, melynek következtében elveszítettem mindenkit, és talán én sem éltem volna túl a szörnyű agylázat, ha anyám nem visz Francesco bácsi birtokának biztonságába. Döbbenetesnek tűnt, mennyire törékeny és múlandó is az emberi élet, és ahogy közeledtem szülőházamhoz, felrémlett előttem gyermekkorom néhány emléke. Amikor a ház oldalában egy fészkéből kipottyant madárfiókát találtunk, Isabell, legfiatalabb nővérem, és jómagam, kuporogva sírtunk azon, hogy el fog pusztulni. De Violette megnyugtatott bennünket, magához vette a kis jószágot, etette, vigyázta, és mi ketten, a legkisebbek sokszor lopóztunk be a szobájába, hogy figyeljük fejlődését. Aztán amikor felnőtt, Violette szabadon engedte, de a madár soká vissza-visszarepült még az ablakhoz. Jól esett ezeken a képeken merengeni, de szörnyű megdöbbenéssel kellett tudomásul vennem, hogy alig emlékszem már arcuk vonásaira. Az egyetlen, aki feledhetetlenül élt bennem, az anyám volt, még apámra sem emlékeztem, pedig őt sokkal később veszítettem el. Miféle átok ülhetett a családon, hogy ily gyorsan haltak meg, egymást követve?
De nem volt már sok időm ezen töprengeni, mert elértem a birtokház kapuját, és belovagolván a kertbe, egészen más kötötte már le figyelmem. Annak ellenére, hogy atyám utolsó éveiben nem törődött már szinte semmivel, és hogy az elmúlt évben magam sem jeleskedtem a birtok körüli ügyek rendezésében, mégis, minden olyan volt, mintha élnének a házban, mintha minden nap vendéget várnának, és hetente adna a fehér oszlopos palota otthont a kiválóságok összejövetelének. Nem üzentem meg, hogy érkezem, így biztos lehettem benne, hogy nem nekem hozták rendbe a házat és környékét, de abban is bizonyos lehettem ezáltal, hogy itt maradt szolgálóink hűsége nem ismer időt, és fáradtságot. Magam minden bizonnyal kevésbé lettem volna kitartó, de jól esett látnom, hogy minden úgy van, ahogy édesanyám idején, mintha még most is az ő keze nyomát viselné a ház.
Leugrottam lovamról, és csak elengedtem, tudtam, nem kószál messzire, és bár nem szép tőlem, hogy imént dicsért szolgálóim munkáját ily mód semmibe vettem, nem különösképp érdekelt, ha lelegel néhány féltve nevelt virágot. Hagytam hát, hagy menjen a maga útján, én pedig a tornácon át a nyitott ajtó felé siettem.
Majdnem elmentem mellette, ahogy ott gubbasztott az ajtó mellett, fekete kendőbe burkolt alakja szinte eltűnt a székben, melyben ücsörgött. Megmozdult, de ez már csak hangjával együtt jutott el a tudatomig. Rikoltott, akár egy vércse, és hirtelen nem is tudtam mi az, ami felém „repül” mikor felugrott ültéből, és nyakamba vetette magát.
- Giacomo! Drága jó Giacomo, hazatért!
Ezt a nevet nem hallottam még, nem volt családom tagja, így hirtelen nem is tudtam, hogy kivel keverhetett össze a szenilis vénasszony. Ráncos arcán olyan boldogság ömlött el, amilyet csak gyerekekén láttam, mikor legféltettebb álmuk válik valóra. Maria-Elisabeta anyámnak volt még dajkája, oly öreg volt már, hogy biztos voltam benne, elhagyta már ép esze, és emlékeztem is, hogy apám temetésekor is furcsa dolgokat mondott. De Giacomo, akinek látni vélt, idegen név volt előttem, és fogalmam sem volt róla, kit takar.
Végül Renato oldotta meg a helyzetet. A jó öreg Renato. Olyan régen a család szolgálatában állt már, hogy szerintem maga sem tudta volna megmondani, mennyi ideje ennek, de bizonnyal jóval a születésem előtti időkre nyúlik vissza. Rá nem emlékeztem tisztán gyerekkoromból, sosem kérdeztem, de szinte biztos voltam benne, hogy csak ritkán láttam, és sokat utazott. Hogy miért? Fogalmam sem volt, talán apám intézője lehetett. De ezt akkor nem tartottam fontosnak. Renato kisietett a házból, és lefejtette a nyakamból az öreg Maria-Elisabetat, két vállánál fogva bevezette a házba, miközben halkan mormogott neki.
- Nem, ő nem Giacomo. Giovanni. Emlékezz. Ő a kis Giovanni.
- Nem, az nem lehet. Giovanni? Az nem lehet…
Leültette az asszonyt a konyhában, aztán visszatért hozzám.
- Bocsásson meg uram, nagyon öreg már.
- Nem okozott problémát- vontam meg a vállam.- Csak elviszek magammal néhány dolgot. Nem maradok soká.
- Ahogy gondolja, fiatalúr. De ha lenne egy kis ideje, akkor beszélhetnénk a birtok ügyeiről.
- Gyere be egyik nap a városba Renato, majd Francesco bácsival mindent elrendezünk.
Magára hagytam, és felsiettem a lépcsőn.
Mintha csak néhány napja lett volna, mikor gyermekként szaladgáltam itt testvéreim és szüleim körében. Anyám mosolyát sosem feledem. Misztikus szépsége gyermekként nem sokat jelentett számomra, de most úgy láttam magam előtt, akár egy valódi angyalt. Ahogy ott álltam a folyosón, szinte éreztem, ahogy fogja a kezem, és vezet, szinte hallottam a kacaját, szinte orromban éreztem az illatát. Mintha valóban ott állna mellettem. És vezetne. Áldását adva a tervemre, áldását rám, és választásomra, Evara.
Csak egyetlen pillanatig tétováztam, mielőtt benyitottam szobájába. Emlékszem, nem nyúlt senki a szobákhoz, emlékszem, hogy testvéreim, és atyám szobája is úgy nézett ki, ahogy hagyták, anyáméval sem volt ez másként. A szolgálók, halála után, utoljára kitakarították a szobát, rendet tettek, mintha továbbra is várná úrnője visszatértét. Hosszú évekkel később azt mondták, olyan, mint egy kísértetház, ahonnan nem engedik távozni az elhunytak lelkét. Talán volt is valami a szavakban, de én sosem éreztem ilyesmit. Sem borzongató jelenlétet, sem ártó szándékot, de még csak hűvös, zavaró figyelmet sem. Ha volt is ott valaki, az bizonnyal szeretettel és odaadással óvott, mert kellemes volt ide belépni, még ha ez mégoly megdöbbentő is volt számomra.
Az ágy vetetlen, a takaró rajta egykor fehér, mára szürkéssárgává öregedett, mindent por borított, de csodás rendben várták a belépőt. Magam sem értem. Nem tudom miért tettem, de az ágyhoz léptem, és felemeltem a leplet. Az áporodott levegő felkeveredett, és por szállt fel, amitől néhány pillanatig nem volt kedvem levegőt venni, ösztönösen tartottam vissza lélegzetem. Aztán mintha csak saját szobámba érkeztem volna meg hosszú, fáradtságos útról, lecsüccsentem az ágy szélére. A puha paplan, és a párna halványan megsárgult már, de az ágytakaróhoz képest még most is fehérnek látszott, akár az első liliomok Julietta néni kertjében.
Magam sem értem, mi ütött belém. Lefeküdtem, és lehunytam a szemem. El is aludtam, talán. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy tudatom, vagy álmaim tréfáltak meg, de úgy éreztem, mintha anyám karjában feküdnék. Távoli, ismerős illatot éreztem, olyat, amiről nem tudjuk megmondani mi az, és mit is idéz, de jó érzéssel tölti el a lelkünk, és hozzáköt valamihez, ami rég elmúlt, de bennünk él kitörölhetetlenül. Talán valóban álmodtam, ezt hittem sokáig, nagyon sokáig, mert lehunyt szemem előtt megjelent Eva. Anyám karjába karolva közeledett felém, és úgy éreztem, előbbi érzetemnek ad csupán testet ez a kép, és anyám valóban jó szemmel nézi Eva iránti szerelmemet. Mint anya és lánya, vagy két kedves kuzin, akik a legjobb barátnők, együtt nőttek fel, tudva egymás minden titkát, olyannak tűnt a két nő, ahogy összesúgva, mosolyogva engem figyeltek, és már-már féltékenységet érzetem, hogy engem, magamat kihagynak titkos pletykálkodásikból, amikor valami borzasztó dolog történt. Mintha fekete felleg szállna a csodás nyári kertre, és egy pillanat alatt jégesővel verné el a nyíló, bimbózó rózsákat. Fekete ruhás alakok tűntek fel mögöttük, és gyilkos ragadozóként vetették magukat életem két legszentebb asszonya után. Ők pedig mint a megzavart vadak, akik tudják, hogy közel a vég próbáltak menekülni. Hiába láttam, nem voltam ott, hol anyám, hogy Eva szemével láttam a fekete ruhás, köpönyeges férfiakat, nem voltam jelen, csak éreztem, láttam, hallottam mindent, de segíteni képtelen voltam.
”Ránk találtak”
Nem tudom, melyikük mondta, de bármelyik lehetett, és futottunk, tudva, hogy az életünk múlhat rajta, tudva, hogy nem várhatunk szánalmat tőlük. Karomon éreztem a szorításukat, valamelyik elért, és olyan könnyedén rántott vissza, mintha csak egyszerű marionett figura lennék. Anyám visszafordult, és a szívéig hatolt a félelem, Evat többen tartották, és egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy megölik. Istenem! El nem tudom mondani azt a borzalmat, amit akkor éreztem, amikor tudtam, hogy megölik azt, akit mindenkinél jobban szeretek. Mert megölik, egy percig sem volt kétséges, és most már nem érdekelt a saját életem, csakis az övé. Mintha anyám helyett ezúttal mégis én magam lehettem volna ott, úgy ugrottam feléjük, nem éreztem a ruha mázsás súlyát, se a női test törékenységét, erőt kaptam a gondolatból, hogy Eva bajban van, és csak rám számíthat. Tudtam, magam áldozom fel helyette, és még így is csekély az esélye a menekülésre, de nem érdekelt, csupán tudni akartam, hogy ő túléli… Csupán látni, ahogy elengedik, és rohanni kezd, úgy halva meg, hogy neki volt esélye. Ezt érezte anyám is egykor, midőn látta gyermekeit meghalni. De erről fogalmam sem volt még. És sok-sok év telt el, mire először döbbentem rá.
Felébredtem. Vagy talán egy szellem emlékeitől szabadultam? Sosem fogom megtudni. Akkori fejjel álomnak hittem az egészet, de mára oly sok megdöbbentő dolgot tapasztaltam, hogy eszembe nem jutna azt állítani, lehetetlen. Talán így volt. Talán csak egy rémálom volt, semmi több, talán valóban anyám üzenete, aki úgy mutatta meg halála előtti végső fájdalmát, hogy lefordította azt az én életem nyelvezetére? Ma már nem tudom. De akkor bizonyos voltam benne, hogy rémes álmom a kimerültségtől volt, és nem törődtem vele tovább. Kinyitván a szemem újra kellemes érzés töltött el, mintha az óvó szellem rámtalált, és körülölelt volna, biztonságban éreztem magam... Nem akartam menekülni, kellemesen nyújtóztam az ágyban, magam sem értve, hisz ilyesféle álmaim rendszerint hosszan tartó kellemetlen érzetet keltenek bennem. Ezúttal azonban csodás nyugalom ült a lelkemen, elsöpörve iménti emlékeim.
Végtére is csak rászántam magam, hogy felálljak, és keresni kezdjem az ékszert, amiért jöttem. Nem tartott soká, bár először a lezárt dobozokban, aztán a fiókokban néztem, és csak ezután jutott eszembe, hogy kinyissam a fésülködőasztalon álló kis ékszertartót. Ott voltak a gyémánt virágok, szépen egymás mellett, egy kicsiny vörös bársony párnán. Mintha mindig is használták volna őket, olyan csodásan ragyogtak a kövek, de a nemesfém foglalaton meglátszott az idő. Magamhoz vettem a dobozkát, és lesiettem vele a konyha felé.
- Renato! Renato!
Reméltem, hogy van valami, amivel meg lehet tisztítani a fémet, és nem kell majd ötvöshöz vinnem az ékszereket. Szerencsére Renato hamar előkerült, és megnyugtatott, hogy nem okozhat gondot teljesíteni kérésem. Míg elküldött egy lányt a megfelelő szerekért, én kissé idegenül álldogáltam a szalonban. Hová lett az iménti otthonos érzés? Itt minden idegennek tűnt, kínzóan feszélyezőnek, mint mikor idegenekkel telt szobában minden pillantás várakozóan ránk szegeződik, holott igen fontos titkot kívántunk volna súgva megosztani valakivel. Hogy kik lesték a titkomat? Talán a madár, aki az ablak párkányáról nézett be kíváncsian hatalmas gomb szemekkel? Vagy a különös, régi családi portrékról néztek le rám rosszallóan az elődök szellemei? Mindegy is ma már, valószínűleg csak apám utolsó éveinek nyomasztó hangulata maradt oly jellegzetesen kedvenc szobáján, hogy beivódott a bútorokba, falakba, kárpitokba, és mint egy kegyetlen, erős kéz fojtogatta a belépőt. Inkább Renato után indultam, a cselédszállások, és a konyha felé.
Elképesztő volt, amivel találkoztam. Bár a ház üresen állt, mégis mindenütt rend volt, és szolgáim láthatóan úgy tették dolgukat, ahogy még szüleim életében telhettek a mindennapok. Ám itt, a cselédek szárnyában nem várt élet, és igen fényűző élet fogadott. A nem használt szobákból, vagy a padláson tárolt kacatokból szedték össze maguknak a holmikat? Nem tudom, az azonban biztos, hogy sosem látott képek, szobrok, és arannyal díszített függönyök fogadtak, fényesre pucolt arany gyertyatartók csillantak a kintről beáramló nappali fényben. Az ajtók a kert felé tárva voltak, és a késő nyár utolsó virágainak kellemes illata ömlött be mindenfelől.
Döbbenten néztek rám, és többen elrebbentek az utamból. Bár azt várhatták, hogy felháborodásomban megrovom őket, én csak álltam, mint akit fejbe kólintottak, bután, sután, és bambán meredtem magam elé.
- Giovanni úrfi!- hallottam Renato kemény, erőteljes hangját. – Ne vegye rossz néven tőlük. Nehéz egy kihalt házban élni, szükségük van az életre maguk körül. Biztosíthatom, semmi nem került ki a házból, egyetlen kés, vagy villa sem, és minden egyéb is hiánytalanul, és sértetlenül megvan.
- Nem kétlem! – mondtam gyorsan, hogy elejét vegyem a felesleges védekezésnek.
Furcsa. Sokkal jobban éreztem magam itt, mint az előkelő szalonban, és bár Renato megpróbált finoman visszaterelni, megvetettem a lábam, és konokul maradtam.
- Ki az a Giacomo? – kérdeztem hirtelen ötlettel, csupán azért, hogy ne kelljen visszaindulnom a ház kripta hangulatú régi szárnya felé.
- Parancsol, uram?
Renato úgy tett, mintha nem értené a kérdést, de láttam rajta, hogy csupán az időt húzza. Kínos lehet a válasz.
- Nem rémlik, hogy lenne ilyen nevű szolgáló a ház körül.
Ebben szerencsére biztos lehettem. Apám halála óta minden alkalommal, amikor a bérek kifizetésére sor került, Francesco bácsikám tételes listáját kellett átnéznem, és minden egyes kifizetést aláírásommal hitelesítenem. Minden nevet ismertem hát, ha nem is tudtam hozzá arcokat párosítani.
Renato néhány pillanatig állt, és az arcomat fürkészte, mint aki azon töpreng, megoszthatja-e a titkot egy hozzám hasonlóval, aztán mintegy magának bólintott. Nem tudhatom, hogy elég idősnek, elég okosnak, ítélt-e vagy csak úgy döntött, hogy ideje, hogy az ostoba kis ficsúr újabb leckét kapjon az élettől, mindenesetre amit mondott, szívem mélyéig megdöbbentett.
- Giacomo az ön régen elhalt nagybátyja. Édesanyja fivére volt, mígnem tizenhat évesen egy igen furcsa baleset következtében elvesztette őt a család.
Úgy álltam ott, mint akit ismét fejen találtak egy kővel. Az előző kellemes bódulat helyett azonban ez a mostani ismét a fekete fellegeket, és anyám ágyában látott fekete ruhás alakokat idézte. Még egy baleset. Még egy halál.
- Átok ül ezen a családon.
Észre sem vettem, hogy kimondtam. Renato azonban legnagyobb döbbenetemre mellém lépett, és ellentmondást nem tűrően intett a kert felé.
- A múltkoriban említette, hogy milyen kíváncsi a nemesített rózsákra, uram. Most, hogy itt van, ne mulassza el megnézni! Jöjjön!
És elindult a hátsó kert felé, hogy megmutassa a rózsákat, melyekről ezelőtt sosem hallottam. Ám valamiért mégis engedelmesen követtem. Szótlanul léptünk ki a teraszra, és indultunk meg lefelé a lépcsőkön. Lépteink furcsa visszhangot vetettek a kövezeten, és Renato egy szót sem szólt, míg talpunk alatt nem a puha fű, és a nemrégiben öntözött föld süppedős anyaga érződött.
- A szolgáit ugyan magam válogatom évtizedek óta, fiatalúr, de a saját biztonsága érdekében jobban tenné, ha óvatosabb lenne azzal, hogy mások előtt mit beszél!
Nagyot nyeltem. Úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, amikor Francesco bácsi elé hurcoltak minket, valami elkövetett csíny után, és tudtam, jogos feddés következik. Ám most nem értettem, nem is érthettem az okot.
- Mit mondtam?- kérdeztem sokkal több alázattal és bűntudattal, mint az helyzetünkből adódhatott volna.
- Először is soha, de soha ne beszéljen elhunyt családtagokról a személyzet ön számára ismeretlen tagjai előtt. Ezt jegyezze meg, és ne feledje, amíg él. Lassan ideje, hogy megtanulja, kiben bízhat, és mindenki mást rendkívüli óvatossággal kell kezelnie, ha élni akar, fiatalúr!
Annyi fenyegetés csengett a hangjában, hogy már-már jobban megrémültem tőle magától, mint a titokzatos idegenektől.
- A családja vesztét is ez okozta. Ha itthon vagyok, talán mindez nem történik meg, de sajnos…
Most már egyetlen szót sem értettem. A családom… az átok?!
- Renato! Beszéljen érthetően!
Mintha nem is szolga lenne, hanem velem egyenrangú fél, vagy éppenséggel rokonom, úgy beszélt és viselkedett velem. Leroskadt a kőből faragott kerti padra anyám rózsabokrai közt.
Óvatosan körülnéztem, de sehol senkit nem láttam a közelben. Furcsa lelkiállapota úgy tűnt átragad rám is, mert mellé ültem, és suttogva kérdeztem újra.
- Mit tud a családomról? Mit tud az átokról?
- Átok?- nézett rám megdöbbenten, aztán mégiscsak bólintott. – Igen. Átok. De ennek az átoknak neve is van. Séth fiai.
Belém szorult a levegő. Nem tudtam, és máig sem tudom, hogy megdöbbenésem minek szólt. Annak-e hogy ismét előkerül ez a név, vagy annak, hogy családom halálát nekik tulajdonítják. Őrültség! Más nem lehetett, csupán őrültség! A nővéreim betegségben haltak meg, vagy balesetben. Mi köze lehetne egy vámpírvadász társaságnak a halálukhoz? De mintha csak külső figyelmeztetés lett volna, felcsendült a fülemben anyám hangja, amint egy régi-régi napon kétségbeesetten kiáltja „Ránk találtak”.
- Renato! El kell mondania mindent! Mindent!
Láttam rajta, hogy őrlődik. Talán felkészültségemet mérlegelte, talán azt, hogy lelkem elbírná-e a súlyt. Végül döntött, és felém fordult. Határozottan nézett rám, nyoma sem volt már rajta az előző összetörtségnek.
- A családja halála az én hibám. Szüleinek bizalmas barátja voltam mindig is, és már jóval az ön születése előtt is én voltam az, aki a szolgák összeválogatásáért felelt. A mai napig nem tudom, hogy fordulhatott elő, de egy mégiscsak átcsúszott a rostán. Áruló férkőzött a sorainkba, bejutottak a házba, és ennek következménye testvérei, és édesanyja halála. Sajnos csak akkor találtuk meg az elkövetőt, amikor az ön nővérei már mind elhunytak, és édesanyja… az én drága hugom…
Elhallgatott.
Én pedig döbbenten meredtem rá. Renato anyám fivére? De ha ez így van, miért él a szolgák közt, és miért végez szolgamunkát egész életében.
- Hogy?! – kérdeztem olyan halkan, hogy szinte én sem hallottam, de nem volt erőm megismételni a kérdést. Nem volt erőm. Annyira döbbenetes volt minden, annyira hihetetlen.
- Nem nevezhetem a hugomnak. Csak egy fattyú vagyok, apjának csúf félrelépéséből egy tisztátlan asszonnyal. Mégis maguk mellé vett, és rokonként kezelt. Én pedig teljes szívvel szolgáltam a családot, és most már önt, Giovanni úr. Mint legmegbízhatóbb szolgája, ki mindent tud, és rokoni szeretettel viseltetik ön iránt.
Még mindig nem tudtam szólni. Csak bámultam rá.
Renato az ötvenes évei felé közeledett, halántéka már deresedett, de edzett testén, izomzatán még nem látszott az idő múlása. Egészen más volt, mint én, aki a könyvek és szalonok világában jól megálltam a helyem, de még az egyszerű vadászatoktól is irtóztam.
Felemelte a fejét, és rám nézett, egyenesen a szemembe, keményen, kérlelhetetlenül.
- Seth fiai családunk esküdt ellenségei. Kerülje a velük való érintkezést! Tudok róla, hogy távolról kapcsolata van velük, egy barátja által. Szakítsa meg ezt a kapcsolatot. Az sem lenne hátrányos, ha feladná a velencei palotát, és visszaköltözne a birtokra. Jó lenne, ha egy ideig megbújna valahol, amíg én, és a hozzám hasonlók, elvégezzük a munkánkat.
- Mégis… miféle munkát?
- Hogy elpusztítsuk azokat, akik az önök életére törnek.
Döbbenten emelkedtem fel, és hátráltam egy lépést. Itt gyilkosságról van szó! Renato arról beszél, hogy meg fogja ölni don Emiliot!
- Giacomo, akivel Maria-Elisabetha összetévesztette, tizenhat évesen éppen hazafelé tartott. Útközben a kocsija szakadékba zuhant. Arról azonban kevesen tudnak, hogy a kocsist megfojtották, és a lovakat szándékkal hajszolták a szakadéknak. Giacomo úr kezén pedig megtaláltuk a kötelek nyomát, amivel megkötözték. De már nem voltak rajta, amikor a halottat felfedezték. Azóta sokat finomodtak a módszereik. Az ön hugai agyláza sem véletlen volt. Megmérgezték őket. Ahogy az édesanyját. És biztosíthatom, fiatalúr, ön lesz a következő. Ön, és Eva kisasszony…
Képtelen voltam tovább hallgatni. Magam sem tudom, miért, de elrohantam, mint egy gyerek, akit megugatott a vadőr kutyája. A ház felé siettemben Martha, az egyik cselédlány elém állt a kis bársonyszütyővel, amiben a fésűk voltak. Anélkül kaptam ki a kezéből, hogy akár a legkisebb köszönetet is odavetettem volna, és míg a lány értetlenül bámult utánam, a lovamra kaptam, és olyan gyorsan vágtattam kifelé a birtokról, ahogy tudtam. Magam mögött akartam hagyni ezt az egészet. Nem akartam tudni Sethről, Giacomoról, vagy akár a testvéreim haláláról… Nem akartam a részese lenni ennek a történetnek, és nem akartam az egészről semmit hallani! Visszavágytam a velencei aranyifjak boldog, léha, kötelezettségmentes életébe.
Napokba
telt, mire valamelyest fel tudtam dolgozni magamban a történeteket. Azt persze
hiába is próbáltam elhitetni magammal, hogy Renato megbolondult, és csupán
képzeleg. Még talán hihető elképzelés lehetett volna, ha nem említi Seth fiait.
De így bizonyossá vált, hogy sötét összefüggések, és gyilkos titkok ragacsos
pókhálójába kerültem. És egyelőre fogalmam sem volt róla, hogyan másszak ki.
Hogy menekülhet a légy, főként, ha a háló rezdülésére felébredt pók már közeleg?
A vadászatig már csupán néhány nap volt hátra, és lassan időszerűnek tűnt
félretenni az aggodalmakat, és a társasági életre koncentrálni. Mégsem tudtam
szabadulni a gondolattól, hogy különös, titokzatos erők működnek körülöttünk,
melyek sötét árnyakat vetnek, eddigi
napfényes, gondtalan életünkre. Ha akkor jobban belegondolok, biztosan tudtam
volna, hogy nem az árnyék az, mely új, és hogy kínzó, kísértő volta csupán
azért ennyire erőteljes, mert ideiglenesen nyugodt, boldog életemet
veszélyezteti… de mégsem az az, mi idegen valós létemtől, hanem az a csodás,
törékeny, és kellemes illúzió, melyben Francesco bácsikám jóvoltából élhettem.
Igen… Az volt csupán… álom, képzelgés, remény… ma már másképp látom, de akkor
úgy véltem, az a valóság, az az életem.
Az indulás előtti éjjel furcsa álmok gyötörtek. Ezek nem hasonlítottak eddigi rémálmaimra, sőt, megdöbbentően más színezetet adtak az eddig történteknek. Álmomban Lucio jelent meg sötét, fekete alakként, ő képviselt minden rosszat, mi eddig történt. Vámpír volt, hosszú, sötét haja kibontva lebegett a szélben, sápadt arcának iszonyatos kontrasztot adott a szája szélén elkenődött vér. Magához szorítva tartotta Evat, szívem hölgye ájultan, rongybabaként lógott a sötét alak köpeny takarta karján, míg Lucio másik kezével nyakánál fogva emelte fel Armandot. Tudtam, hogy meg fogja ölni, néhány pillanatig Armando szemével tekintettem le az őrülettől izzó szemekre, és a holtfehér, gyilkos arcra, ám mielőtt életemet elvehette volna, változott a kép. Én magam nem voltam jelen, de mégis láttam mindent, hallottam, éreztem, épp úgy a szél jeges simogatását, mint a vér szagát. Don Emiliot csak akkor vettem észre, amikor különös sivítással elsuhant mellettem egy nyílvessző… sosem hallottam még efféle hangot, inkább emlékeztetett halálsikolyra, mint a levegő hangjára, ha láthatatlan gyorsasággal szeli át egy vékony fémtárgy. A nyílpuskát még a kezében tartotta, arcán diadalmas mosollyal elégedetten figyelte a szörnyet. Lucio megtántorodott, és én magam immár Don Emilioként emeltem újra célzásra a fegyverem. Magam sem értem. Mintha két tudat létezett volna bennem, önmagam, és ő, két külön elme, külön célok, külön érzések. Egyik pillanatban még Eva életéért reszkettem, a következőben útjára küldtem a gyilkos vesszőt, nem törődve vele, hogy ádáz ellenfelem pajzsként tartja maga előtt az ártatlan nőt. Az előző lövés hatására Lucio meggyengült, elengedte Armando nyakát, aki tehetetlenül zuhant le a szikla széléről… ahol Lucio most állt. Nem emlékszem, hogy előtte is így lett volna, de valószínűleg mégis így lehetett, hisz cseppet sem éreztem magam meglepettnek, és bár Armando halálsikolya még a fülemben csengett, látván, hogy nyílvesszőm célba talált, önkéntelen mosolyra húzódott a szám. A nyíl, mely elérte Lucio szívét, kioltva szentségtelen életét, keresztülfúrta Eva nyakát, aki így szintén holtan rogyott a sötét szörny testére. Sajnáltam. Ahogyan Armando halálát is. De mégis mély elégedettséggel töltött el, hogy elvégeztem a feladatom, és Seth fiai ismét győzelmet arattak.
Ébredésem nem nevezhető kellemesnek, de néhány pillanatnyi őrült képzelgés, és erős szívdobogás után lassan megnyugodtam. Gyertyát gyújtva azon töprengtem, hogyan is lehetséges, hogy ellenségeink szemével láttam ma éjjel. Persze Lucio nem vámpír. Vámpírok nem léteznek, és bár a férfi nem lopta be magát a szívembe, eddig nem adott rá valódi okot, hogy bármivel is vádoljam, akár nyíltan, akár gondolataim legeldugottabb, legtitkosabb szegletében. Bárhogy is próbáltam elhessegetni azomban rossz érzéseimet, Lucio, Emilio, és Seth iránti negatív érzéseim nem csökkentek, sőt, egyre erősebbek, és erősebbek lettek. Persze nem is sejtettem, hogy mennyire nem vagyok tisztában az események mikéntjéivel, és miértjeivel.
Utunk kellemesen telt, bár jóval hosszabb volt, mint számítottam rá, és bár tisztában voltam vele, hogy Lucio birtokai távol vannak Velencétől, bevallom nem különösebben kérdeztem utána, merre. Idegen tájak felé haladtunk, és lassan az északi hegyek közé érve meglepő ismeretlenséggel köszöntöttek az erdők. Az idő valamivel hűvösebb volt, mint gondoltam, de nem tudtam, hogy ez a hely adottságai miatt van így, vagy otthon is elért volna minket az ősz, mindenesetre rossz érzésekkel, fázósan húztam össze magamon úti kabátomat, annak ellenére, hogy korábban nagyon vártam már az utazást, és Eva-val való újabb találkozásunkat.
Francesco, bár továbbra is partner volt, akárhányszor elfogott a szorongás, vagy elmélkedni támadt kedvem Sethről, a családomról, és a mindezt összefogó, számomra átláthatatlan fonálrengetegről, valójában kezdtem úgy érezni, hogy a terhére van a téma. Lehetséges, hogy csak saját szorongásaim miatt gondoltam olyasmit, ami nem is létezett… de lehet, hogy jól láttam, és testvérem szívesebben törődött volna bármi mással… nem tudom. Mindenesetre útban
Az indulás előtti éjjel furcsa álmok gyötörtek. Ezek nem hasonlítottak eddigi rémálmaimra, sőt, megdöbbentően más színezetet adtak az eddig történteknek. Álmomban Lucio jelent meg sötét, fekete alakként, ő képviselt minden rosszat, mi eddig történt. Vámpír volt, hosszú, sötét haja kibontva lebegett a szélben, sápadt arcának iszonyatos kontrasztot adott a szája szélén elkenődött vér. Magához szorítva tartotta Evat, szívem hölgye ájultan, rongybabaként lógott a sötét alak köpeny takarta karján, míg Lucio másik kezével nyakánál fogva emelte fel Armandot. Tudtam, hogy meg fogja ölni, néhány pillanatig Armando szemével tekintettem le az őrülettől izzó szemekre, és a holtfehér, gyilkos arcra, ám mielőtt életemet elvehette volna, változott a kép. Én magam nem voltam jelen, de mégis láttam mindent, hallottam, éreztem, épp úgy a szél jeges simogatását, mint a vér szagát. Don Emiliot csak akkor vettem észre, amikor különös sivítással elsuhant mellettem egy nyílvessző… sosem hallottam még efféle hangot, inkább emlékeztetett halálsikolyra, mint a levegő hangjára, ha láthatatlan gyorsasággal szeli át egy vékony fémtárgy. A nyílpuskát még a kezében tartotta, arcán diadalmas mosollyal elégedetten figyelte a szörnyet. Lucio megtántorodott, és én magam immár Don Emilioként emeltem újra célzásra a fegyverem. Magam sem értem. Mintha két tudat létezett volna bennem, önmagam, és ő, két külön elme, külön célok, külön érzések. Egyik pillanatban még Eva életéért reszkettem, a következőben útjára küldtem a gyilkos vesszőt, nem törődve vele, hogy ádáz ellenfelem pajzsként tartja maga előtt az ártatlan nőt. Az előző lövés hatására Lucio meggyengült, elengedte Armando nyakát, aki tehetetlenül zuhant le a szikla széléről… ahol Lucio most állt. Nem emlékszem, hogy előtte is így lett volna, de valószínűleg mégis így lehetett, hisz cseppet sem éreztem magam meglepettnek, és bár Armando halálsikolya még a fülemben csengett, látván, hogy nyílvesszőm célba talált, önkéntelen mosolyra húzódott a szám. A nyíl, mely elérte Lucio szívét, kioltva szentségtelen életét, keresztülfúrta Eva nyakát, aki így szintén holtan rogyott a sötét szörny testére. Sajnáltam. Ahogyan Armando halálát is. De mégis mély elégedettséggel töltött el, hogy elvégeztem a feladatom, és Seth fiai ismét győzelmet arattak.
Ébredésem nem nevezhető kellemesnek, de néhány pillanatnyi őrült képzelgés, és erős szívdobogás után lassan megnyugodtam. Gyertyát gyújtva azon töprengtem, hogyan is lehetséges, hogy ellenségeink szemével láttam ma éjjel. Persze Lucio nem vámpír. Vámpírok nem léteznek, és bár a férfi nem lopta be magát a szívembe, eddig nem adott rá valódi okot, hogy bármivel is vádoljam, akár nyíltan, akár gondolataim legeldugottabb, legtitkosabb szegletében. Bárhogy is próbáltam elhessegetni azomban rossz érzéseimet, Lucio, Emilio, és Seth iránti negatív érzéseim nem csökkentek, sőt, egyre erősebbek, és erősebbek lettek. Persze nem is sejtettem, hogy mennyire nem vagyok tisztában az események mikéntjéivel, és miértjeivel.
Utunk kellemesen telt, bár jóval hosszabb volt, mint számítottam rá, és bár tisztában voltam vele, hogy Lucio birtokai távol vannak Velencétől, bevallom nem különösebben kérdeztem utána, merre. Idegen tájak felé haladtunk, és lassan az északi hegyek közé érve meglepő ismeretlenséggel köszöntöttek az erdők. Az idő valamivel hűvösebb volt, mint gondoltam, de nem tudtam, hogy ez a hely adottságai miatt van így, vagy otthon is elért volna minket az ősz, mindenesetre rossz érzésekkel, fázósan húztam össze magamon úti kabátomat, annak ellenére, hogy korábban nagyon vártam már az utazást, és Eva-val való újabb találkozásunkat.
Francesco, bár továbbra is partner volt, akárhányszor elfogott a szorongás, vagy elmélkedni támadt kedvem Sethről, a családomról, és a mindezt összefogó, számomra átláthatatlan fonálrengetegről, valójában kezdtem úgy érezni, hogy a terhére van a téma. Lehetséges, hogy csak saját szorongásaim miatt gondoltam olyasmit, ami nem is létezett… de lehet, hogy jól láttam, és testvérem szívesebben törődött volna bármi mással… nem tudom. Mindenesetre útban
(a beleolvasásnak vége - a folytatás a későbbiekben következik)